Ma a Mars napja van
Nincs jó, nincs rossz, Te vagy ki e kétséget teremted.

A tanács

A Kereskedők Szövetsége, illetve, ahogy a malburiak emlegetik a Tanács. A négy tagot számláló érdekszövetség a városállam megalapítására alakult. A hatalmas földterület kisajátítása ugyanis annyi pénzt emésztett föl, amelyet külön-külön, sőt még ketten-hárman sem tudtak volna kifizetni anélkül, hogy ne kerüljön veszélybe vállalkozásuk biztonsága. A roppant beruházás csak száz esztendő múlva ígért megtérülést, ám egy saját város a biztonságos és bőséges megélhetés lehetőségével kecsegtetett. Ezzel biztosították utódaik megélhetését, befolyását, amelyet ők életükben csak kockázatok és sok-sok munka árán érhettek el. A közös tulajdon hátrányaival valamennyien tisztában voltak, így szerződésben rögzítették a szövetségre vonatkozó szabályokat, kötelezettségeket. E megállapodásban leírtak megmásíthatatlanok, és valamennyi eljövendő tagra vonatkoznak. Az, aki ezen feltételeket nem fogadta el, nem örökölhette e kiapadhatatlannak látszó pénzforrást. Az eltelt háromszáz év alatt nem volt példa, hogy bárki vétett volna az okiratban foglaltak ellen, és olyan balga sem volt, aki nem fogadta el a szerződés kitételeit, ezzel kiszorulva az örökség jelentős részéből. Mindannyian megtartották elődeik kereskedelmi vállalatát, az ezzel járó hírnevet, pénzt és kapcsolatokat. A folyamatos terjeszkedést elősegítette a biztos anyagi háttér. Továbbá kihasználták egymás ismereteit, és mindkét fél számára előnyös üzleteket kötöttek. A „kis” szívességek, amelyek sosem maradtak viszonzatlanok, még dinamikusabb fejlődést eredményeztek a tagoknak. Az üzletben nincs barátság örök érvényű igazság az ő esetükben nemzedékről-nemzedékre szálló hitvallás volt, amelynek szem előtt tartása juttatta a feleket mérhetetlen vagyonhoz. Idejük jelentős részét azonban lekötötte a kereskedelem, így Malbur közvetlen irányításának feladatát egy négyőjük választotta emberre, a polgármesterre bízták. Ő döntötte el, melyek azok az ügyek, amik hordereje már túllép hatáskörén, ezért össze kell hívni a Tanácsot, félévente pedig jelentést kellett tennie valamelyik tanácstagnál az aktuális állapotokról. Egyébként valamennyi városállamot érintő nehézség az ő vállait nyomta. E súly pedig már több évtizede egyre csak nőt. A szövetség legutóbbi találkozója óta tizennyolc esztendő telt el, annak ellenére, hogy a növekvő gondok már régen túlhaladták a polgármester lehetőségeit, ami a nehézségek orvoslását illeti. Ekkor érkezett el az a pont, amikor a Tanács feneketlen erszényeibe áramló pénzek feltűnően megcsappantak. Ez mindjárt érzékenyen érintette a tagokat, és történt az legelőször, hogy a szövetség rendelte el a találkozót, amely alig pár nap alatt létre is jött a szokott helyen, a Polgármesteri Hivatal tanácstermében.
Fagyos hangulat fogadta a tárgyalóba lépő polgármestert. A félkör alakú sötétbarna erezett faasztal ívelt oldalán négyen ültek, pontosan a belépővel szemben. Jobb oldalt egy vállig érő sötétbarna hajú, szögletes arcú férfi ült. Telt ajkait körszakáll keretezte, sűrű szemöldöke alól sötétbarna szemek meredtek a megszeppent polgármesterre. Bő ujjú sötét szín ingére megkopott bőrmellény simult. Két egymásba kapcsolódó patkót formázó pecsétgyűrűjét babrálta. Ő volt az ilanori lókereskedő, az egyik legjobb és leghíresebb Yneven. A húszas évei végén járhatott, de már a kisujjában volt a lovakkal kapcsolatos valamennyi tudomány. Kereskedelmi téren még volt mit tanulnia, de már így is bőven kortársai előtt járt.
Tőle balra díszes ruhába öltözött dzsad foglalt helyet. Klasszikusan ívelő orra, származását meghazudtolóan kék szemei egzotikusan vonzó, ugyanakkor fenyegető külsőt kölcsönöztek neki. E látszólagos ellentmondást sugalló vonások a diplomáciában igen veszélyes fegyvernek bizonyultak az eltelt huszonöt év alatt. Kegyesek voltak hozzá az égiek, mert ezt a készségét nagy múltú és roppant vagyonnal rendelkező családban kamatoztathatta. Azt, hogy mikkel kereskedett kevesen tudták, valójában mindenki csak azzal a résszel volt tisztában, ami éppen őt is érintette egy üzlet kapcsán. Mivel ezeket az ügyleteket az áru természetéből adódóan senki nem verte nagy dobra, ezért nem is tartott a piti zugáruoktól. A megfelelő körök azonban tudták, hogy ha valami „olyanra” van szükség, akkor kihez kell fordulni. A látszatot, amely sokak számára mesés vagyont jelentett volna, luxuscikk és selyemkereskedelemmel tartotta fenn. Négyőjük közül talán neki voltak a legkiterjedtebb kapcsolatai.
A dzsadtól balkézre egy toroni születésű ember ült. Származásáról hosszúkás, arisztokratikus arc, sápadt, fehér bőr, és fakókék szem tanúskodott. Kevertvérű lévén, a toroni társadalomban csak a pénz szolgálhatott felemelkedése eszközéül. Így ősei leggyorsabb és legkockázatosabb vagyonszerzési formát, a kereskedelmet választották. Két nemzedék alatt kiemelkedtek vetélytársaik közül, és a császár, valamint az ország érdekeit szolgáló, sokszor számukra elenyésző hasznot hajtó üzletekkel hívták fel magukra a figyelmet. Toron főurai számára nem maradt észrevétlen a kereskedő-család igyekezete, és, mint mindig, aki Újkyriát szolgálja, a hála nem marad el. Eleinte kicsi, ám annál felelősségteljesebb megbízásokkal halmozták el őket, s mivel a visszaélés, nyerészkedés és elégedetlenkedés legapróbb jelével sem találkoztak, politikai vonzatú, nagy horderejű üzletek lebonyolításával bízták meg a fiatal, mindössze négyszáz éves múltra visszatekintő kereskedelmi társaságot. Bár a famor kasztúak soha nem tekintették egyenrangú félnek a családot, a birodalom iránti elkötelezettségüket nagyra tartották. Megengedtek egyéb kereskedelmi tevékenységeket a társaságnak, amíg az nem ment együttműködésük rovására. Itt nyílt lehetőség, az ekkorra kialakult befolyás és kapcsolatok segítségével az igazi vagyon felhalmozására. A kereskedők igyekeztek távol maradni a tisztavérűek hatalmi harcaitól, intrikáitól. Egyébként is csak annyiról informálták őket, amennyi elegendő volt az adott üzlet előnyös lebonyolításához. Befolyásuk és vagyonuk növekedésével azonban akaratlanul is felnőttek a nagy játszmában a gyalog szerephez, ám nekik mindezidáig sikerült elkerülniük az áldozat, illetve a bűnbak végzetes titulust. Ügyesen manővereztek, és mára az egyik legtekintélyesebb kereskedő-családnak számítanak északon.
Végül a negyedik széket egy erősen kopaszodó, kövérkés, kerekarcú férfi foglalta el. Szemöldökét, halántékát és homlokát éktelenítő forradások bizonyították, hogy hajdan nem csak üzletei révén került közeli kapcsolatba a fegyverekkel. A hatalmas termetű aszisz még ültében is egy fejjel magasodott asztaltársai fölé. A közel másfél mázsás testet borító hájréteg alatt húzódó izomzat azonban még mindig emberfeletti erőt képviselt. A gladiátorból lett kereskedő pályafutásának alkonyán belátta, hogy ideje visszavonulni az arénák dicsfényéből, és engedve öccse hívószavának betársult testvére jövedelmező vállalkozásába. Évekig tartó tanulás következett, mely után a piac egyik részét kapta fivérétől, aki megfelelően felkészültnek találta bátyját a feladatra, hogy átvegye tőle az ősöktől örökölt malburi tanácstagságot.
Összeráncolt homlokkal kísérte figyelemmel az aszisz a helyére lesütött szemmel igyekvő polgármestert. Az félénken körbepillantott, majd a várt intésnek engedelmeskedve helyet foglalt a félkör alakú asztal egyenes feléhez készített széken. Apró ember volt, lábai éppen leértek a padlóra. Fekete gombszerű szemeit egyik szembeülőről a másikra kapta, miközben balkezének tömpe ujjait idegesen morzsolgatta az asztal alatt. A már hosszúra nyúló feszült csendet az ilanori szavai törték meg.
- Dilnor! Gondolom nem szorul magyarázatra, miért gyűltünk össze. Hallgatunk.
A polgármester hallgatott egy rövid ideig, majd megfontoltan így kezdte.
- Köszöntelek titeket nagytiszteletű uraim – a szemben ülőkkel ellentétben ő nem engedhette meg magának, az üdvözlés mellőzését, bármennyire is reménytelennek tűntek a kilátásai – bocsánatotokért esedezem, amiért alkalmatlannak bizonyultam a rám bízott feladat ellátására. Kimondhatatlanul sajnálom, hogy huszonöt év után csalódást okozva visszaéltem bizalmatokkal. A leváltásomat természetesen elfogadom, a büntetésemet készséggel vállalom, bármi legyen is az.
Mivel a polgármester nem folytatta, ismét az ilanori vette át a szót, jobban felemelve hangját.
- Ne beszélj félre! Miért csak a szokásos összeg töredékét kaptuk meg immár másodszor? Kilencven nappal ezelőtt azt mondtad, a következő alkalommal kifizeted a hiányt, erre… Na? Mi a magyarázat erre?
A kérdezett homlokán gyöngyökben jelent meg a veríték, ám még mindig nyugalmat erőltetve magára újra nekilendült.
- Rossz volt a termés, és az iparosok is panaszkodtak a csekély kereslet miatt, így a kereskedőink jóval kevesebb forgalomról számoltak be. Nem tudták a teljes adót kifizetni, és még a…
- Ebből elég! – vágott közbe a lókereskedő – Ne nézz minket ennyire ostobának! Itt a tenger melletti földek a leggazdagabbak tápanyagban, az eső pedig idén se kerülte el a partvidéket. A környékbeli erdők nyüzsögnek a rengeteg vadtól, a tenger gazdag halakban, az iparosok pedig jóvoltunkból a legjobb anyagokból dolgozhatnak. Ilyen város a kereskedők álma! Vámok nélkül, alacsony adókkal, kiépített, szilárd kapcsolatokkal. Miről beszélsz? Itt háromszáz évig még a kóbor kutyák is kolbászt ettek, most meg azt akarod mondani, hogy még az adót sem képesek befizetni a polgárok?! Mi történt az utóbbi tizennyolc év alatt?
A polgármester egyre jobban elfehéredett, alig tudta visszatartani a tehetetlen kétségbeesés könnyeit. Ám az ilanori könyörtelenül folytatta.
- Dilnor, az igazságot akarjuk hallani! – dőlt előre ültében a bőrmellényes.
A kis ember gondolatai vadul kavarogtak, kiutat kerestek a kutyaszorítóból, de mindhiába. A rá szegeződő, mindent látó szempárokkal szemben annyi esélye sem volt, mint egy goblin hordának a kráni légióval szemben. De továbbra sem adta fel, és újra szóra nyitotta száját.
- Ne haragudjatok rám nemes urak, de csak annyit tudok, amennyit mondanak a megbízottaim, de ígérem, utána járok, és kiderítem, mi a…
- Tedd a kezeidet az asztalra! – fojtotta a szót a polgármesterbe a dzsad.
- Jól hallottad! – dörrent rá az aszisz óriás – Ne játssz a türelmünkkel!
A polgármester összerezzent, az erélyes baritonhangra, s belátta, hogy nincs értelme tovább kísérteni sorsát. Eddig szorongatott csonka kézfejét az asztalra fektette. Bal kézfején mindössze hüvelykujja maradt, míg jobbja sértetlennek látszott. A mutató ujja helyét fedő kötés nemrég végrehajtott csonkításról tanúskodott. Az asztal íves felénél ülők a tárgyalás kezdete óta először összenéztek. Ábrázatuk továbbra is színtelen maradt, egyedül az ilanori arcán tükröződött némi meglepődés, aztán újra felvette a kötelező érzéketlenség maszkját.
- Valami kórság támadta meg az ujjaimat és amputálni kellett, különben elfertőződött volna, sajnos nem tudták megmenteni a gyógyítók. – magyarázkodott Dilnor készségesen, a hatás kedvéért közönyös arcot vágott, és sajnálkozón lebiggyesztette ajkát.
Újra a fegyverkereskedő szólalt meg, veséig hatoló pillantása nyelésre késztette a kisembert. Mint aki meg sem hallotta a mentegetőzőt, kíméletlenül kérdezett.
- Megvan még a családod?
- Hogyne, persze. Köszönöm kérdésed, jól vannak. – felelte a polgármester, mosolyt erőltetve az arcára.
- Hagyd abba a színjátékot ember, mert kirázlak a bőrödből! – förmedt rá az exgladiátor a megszeppent polgármesterre. Annak lehervadt mosolya, ép keze ökölbe szorult, szemeiben szikrát csiholt az összecsapó harag és a józan ész megfontoltsága, amikor az asziszra nézett.
- Ám legyen uraim! – mondta halkan. – De csak akkor, ha családom biztonságát garantálják, e pillanattól kezdve addig, amíg én szeretném. Beleértve a kislányomat is, akit két napja raboltak el biztosítékként, nehogy eljárjon a szám. Ha a legkisebb változást észlelik az elkövetkezendő hónapokban, ami egy csöppet is a kárukra van, azonnal végeznek a gyermekemmel. Ezt mondták. Amennyiben e kérésemet nem tudjátok teljesíteni, akár kínzókamrába is vihettek, én nem beszélek.
Nagyot sóhajtott, s várakozón figyelte a Tanács reakcióit. A szövetségesek egy hosszú percig meredtek maguk elé, néha az ultimátumot adót vizsgálták, mindeközben fejükben szédítő sebességgel peregtek a gondolatok. Az előttük álló döntés továbbra sem tartozott azok közé, amelyekben egymás tanácsai nélkül nem tudtak határozott választ adni. Tudták, hogy bármelyikük is felel elsőnek az illető döntése biztos alapokon nyugszik. Úgy tűnt, a toroni lelt rá először a megoldásra, hiszen így szólt:
- Rendben van, teljesítjük a feltételeid, de ha csak egy apró részletet is elhallgatsz, nem vállaljuk a felelősséget.
A polgármester habozott egy pillanatig, majd rögtön rávágta:
- Megállapodtunk! – nagy levegőt vett, és elkezdte; A szemben ülők feszült figyelme már nem maradhatott leplezetlen, amint az elhangzottakra koncentrálva minden egyes szót az elméjükbe véstek.
- Tizenhét éve egy esztendővel azután, hogy összehívtam legutóbb a Tanácsot, meglátogatott valaki. Nem láttam ki volt az, csak a hangját hallottam. A dolgozó szobámban várt rám, az egyik éjjel. Közölte, hogy átveszi a város irányítását, s ha ebben nem támogatom, illetve akadályozni próbálom, hosszú, kínos és megalázó halál vár valamennyi hozzám tartozóra, és mindenkire, aki kedves nekem. Szavainak nyomatékot adva családom valamennyi tagját néven nevezte. Ha szólni merek nektek, akkor is az előbb elmondtak szerint jár el. Attól a naptól kezdve csak formálisan voltam én a polgármester, ennek ellenére őrülten kellett figyelnem, nehogy már csak megszokásból is olyan utasításokat adjak, amikkel a titokzatos idegen terveit zavarhatom. Háromszor követtem el ilyen hibát, - nézett le csonka kézfejére – mutatóujjamtól tegnap választottak el, egyfajta előlegként a mai találkozásunkra; emlékeztetendő a fájdalom, hogy ne hibázzak. Ó, és a városőr-kapitány – csóválta a kis ember a fejét. – az álomkatona, aki csak a hivatásának és az igazságnak élt. Családja nem lévén, egy héttel az idegen látogatását követően holtan találták a saját ágyában. Őt nem lehetett megfélemlíteni, micsoda ember volt! – itt egy pillanatra abbahagyta, újra megcsóválta a fejét, s a hallgatóságát figyelve közbeszólásra számított.
A Tanács azonban továbbra is feszült figyelemmel várta a folytatást. A polgármester tovább beszélt.
- Több ilyen dacos fej hullott még a porba az elkövetkezendő hónapokban, mire rájöttek az emberek, hogy nincs értelme az ellenállásnak. Senkit nem engedtek ki a város területéről, az úri negyed lakóit kivéve, akik mit sem sejtettek az egészből. Arrafelé nem is igen mertek bajt keverni, mostanáig, de erről majd később. Mihelyst tehát az én kezemet megkötötték, és a városőr-kapitányt eltették az útból, lehetőség nyílt a szórakozó és a céh negyed teljes bekebelezésére. Pár év alatt tökéletes besúgó és kémhálózatot építettek ki. Egyszerű kívülálló számára szinte észrevehetetlen volt a változás. Kivételt csak azok jelentettek, akik már korábban is jártak itt nem egy alkalommal. Ők olvastak az apróbb jelekből; az emberek kevesebbet jártak szórakozni, kevésbé vígkedélyűek, kimerültek, és ha bármelyik polgárt a miért felől kérdezted, a válasz mindig ugyanaz volt: Semmi baj, csak sok a munka, beteg a gyerek, meg ilyesmi… Közben pedig betegre dolgozták magukat, hogy ki tudják fizetni az adót és a négyszer annyi védelmi pénzt, amely az új jövevények kasszájába vándorolt. Mértani pontossággal szervezett alvilág jött létre, mely képes volt tizenhét évig eltitkolni előletek létezését – mutatott vádlón a polgármester a négy férfire. - Azt hittétek, az a pár kémetek akiket elsőnek vett meg az alvilág majd informál titeket, ha baj van? Ó nem! Fogalmatok sincs, mi zajlott itt tizenhét évig! A megfelelő emberek mindent tudtak; ki érkezett a városba, hol szállt meg, és ha az illető számított, akkor a város mindig a legjobb arcát mutatta. – A kis ember rövid szünetet tartott, összeszedte gondolatait és újra belevágott. – A helyzet igazán rosszra pár éve fordult, amikor a visszaélések egyre jobban elszaporodtak. A behajtók saját szakállukra is kasszíroztak, az éjszakai életet teljesen lenullázták a bűnözők. Kirabolták, megverték, néha megölték azt, aki alkonyat után lépett az utcára. A szórakozó negyedben szinte kizárólag a hálózat emberei múlatták az időt, költekeztek a zsákmányolt pénzből. Egyre több külhoni sötét alak vert itt tanyát. – persze gondolom az idegenek engedélyével. – akik tovább nehezítették a dolgozók amúgy is szűkös megélhetését. A vezetés azért vigyázott, hogy az aranytojást tojó tyúknak nehogy nagyobb baja essen, ezért a vég nélküli öldöklést nem engedte, de így is sok ház borult gyászba a túlkapások miatt. A városőrség a látszatott megtartva még működik természetesen. A piti csirkefogókat még be is börtönzik, ám a szerepük lényegében formai. A céhes és szórakozó negyedben lévő őrtornyokban posztolók kivételével tulajdonképpen csak az urak földjén járőröznek rendszeresen, hogy a gazdagok ne fogjanak gyanút, és az ottani fosztogatásokat megakadályozzák. A hivatásukat komolyan vevők közt, ha nem kapnak időben felvilágosítást, elég magas a halálozási arány, de mint említettem a kék uniformis már nem egyéb közönséges ruhánál, régen nem egy a törvény jelenlétével. A legtöbb pyarronita templomot meggyalázták, a hit védelmezőit kiírtották, mondván a káoszban nincs helye a rend hirdetőinek. Az idegen, vagy társai sötét erőkkel cimborálnak. Négy esztendeje ugyanis démonfajzatok rontottak egy Ellana templomra. A még időben érkező Uwel lovagok a papnők védelmére keltek, ám a legtöbbjük elvérzett a véres küzdelemben. Lótusz lányai ugyan megmenekültek, a lovagok azonban visszatérve templomukba kitervelt támadás áldozatai lettek.
A polgármester lesütött szemmel fejezte be ideiglenesen mondanivalóját, majd fölnézett és a kővé dermedt vonásokat és a csikorgó fogakat tanulmányozta.
- Mi van most az úri negyeddel? – emlékeztette az ilanori a polgármestert.
- Igen, igen, elnézést. – hadarta Dilnor – ugyan a főurakat ott továbbra sem merik háborgatni, mégis átmerészkednek a mocskok, és a raktárakat fosztogatják. Eddig két raktárt kíséreltek meg kifosztani. Első esetben legjobb emberem veszett oda, s csak a szerencse mentette meg társát is a biztos haláltól. A második esetben az őrtorony riasztott, és az illetékes nemes vetett véget a próbálkozásnak. Szerintem mindkét esetben vadhajtásról beszélhetünk, hiszen a vezetőségnek nincs szándékában továbbra sem magára haragítani az elit negyed lakóit. Mindenesetre intő jel, hogy már az idegen sem tudja mindig kordában tartani az embereit – már, ha az ővéi voltak. Tudjátok, igazából az egész egy nagy csürhének látszik, és a felszín lényegében az is. A látszat azonban csal. A vezetők nem lazítottak a gyeplőn, a meghatározó pontok egyre erősödnek. Nem kétséges, értő kezek fogják a kantárt.
- Mit tudsz a karmesterről? – szólt közbe a dzsad.
A polgármester elhúzta a száját, mielőtt válaszolt.
- Tulajdonképpen semmit, lévén azon a bizonyos éjszakán találkoztam vele egyszer. Inkább a közvetlen bizalmasaival voltam kapcsolatban, ha azt egyáltalán kapcsolatnak lehet nevezni, hogy egy sötét szobában a hátam mögött állva beszélnek hozzám. Az ilyen alkalmak is meglehetősen ritkák voltak, talán tucatnyiszor fordultak elő összesen, ezek is főleg az időszak elején történtek, amikor az alvilág keze még nem szorongatott minden torkot, és szükség volt a személyemre a mocskos dolgaik elintézésénél.
Mivel a kérdést megválaszoltnak érezte, a kis ember készséges arckifejezéssel nézett alkalmi vallatóira. Nem is váratott magára a következő kérdés, a dzsad szólalt meg.
- Hogy működik a hálózat, milyen a hierarchiájuk?
- Sajnos erről nem sokat tudok – emelte fel szabadkozón kezét a polgármester – inkább sejtéseim vannak, elképzeléseim. Nos szerintem a vezetés több tagból áll, erre utal a hatalmas tudásanyag, amellyel rendelkeznek, és az állandó és gyors döntéskészségük is ezt mutatja. Ennyi helyre egyszerűen nem figyelhet egy ember. Az alattuk lévők úgy tíz-tizenöten lehetnek. Az akcentusukból ítélve külhoniak is vannak köztük, ők a már említett közvetlen bizalmi emberek. Közöttük osztották fel a várost. Valamennyien a saját területükért felelősek, és beszámolással tartoznak a vezetőségnek. Harmadik szinten a végrehajtók állnak, akik az alájuk osztott emberekkel teljesítik a kiadott utasításokat. Védelmi pénz szedése, gyilkosság, rablás, megfigyelés, stb. Aztán vannak a sehova sem tartozó gonosztevők, akik saját számlára dolgoznak, vagy alkalmi megbízásokat vállalnak. – a mondat befejeztével Dilnor még mindig a tekintetét foglyul ejtő mélykék szempárba révedt, és zavartan pislogva bontakozott ki a hipnotikus ölelésből, amikor a dzsad megszólította.
- És mit gondolsz, van valami határozott céljuk a városunkkal, vagy csak a szimpla pénzszerzés motiválja őket? Folytatnak kereskedelmet más városokkal, országokkal? Foglalkoznak esetleg ajzószer, vagy rabszolga árusítással, vagy egyéb jövedelmező, de nem túl etikus üzletággal?
A kis ember vállat vont. – Én eddig nem találkoztam semmi ilyesmivel, ami nem azt jelenti, hogy nincs is, de valószínűsíthető, mert igen nehéz lenne ennyi évig titokban tartani előttem az említett lehetőségeket. Ami pedig a céljaikat illeti, nem látok semmi határozott irányvonalat, ha a város megkaparintásától eltekintünk. Eddig ugyanis minden törekvésük Malbur teljes kézben tartását célozta, persze a főúri negyed kivételével.
Most az aszisz szólalt meg:
- Milyen a harcmodoruk?
A kis ember bocsánatkérő mosollyal felelt. – Ó nagyuram, nem értek én a fegyverforgatáshoz, erről talán valamelyik katonámat kellene megkérdezni.
- Persze – morgott az exgladiátor – még csak az kéne, vagy tudsz olyan városőrt, aki egészen megbízható?
- Ő – nézett a mennyezetre elgondolkozva a kérdezett – egyet biztosan tudok, a fiú, aki túlélte a raktár kirablását, ő biztosan többet tud mondani. Majd elmondom, hol lakik. Habár, ha jól belegondolok, valamit én is mondhatok, már amennyiben ez harcmodornak nevezhető. Szeretnek játszadozni az ellenfelekkel, persze csak, ha túlerőben érzik magukat. Még sosem öltek íjjal vagy nyílpuskával lesből. Lőfegyvereket inkább csak arra használják, hogy veszélyesebb ellenfeleiket legyengítsék, és így kiélvezhessék a pillanatot, amikor saját kezűleg márthatják fegyverüket az eleven testbe.
- És ez a… szervezet – vette át a szót a toroni – hívja valahogyan magát? Van valami nevük, jelük?
- Nem, semmi ilyen, - biggyesztette le az ajkát a polgármester – csak tetoválásról tudok, melyeket a második emberek ismernek. Mindegyiknek azt a számot tetoválják a vállára, amelyik területet rábízták. Jaj! – csapott a fejéhez a kis ember. – innen jut eszembe, van a városunknak egy titokzatos jótevője. Ez idáig öt ilyen területi főnököt küldött a másvilágra. Úgy hat esztendeje kezdett el tevékenykedni. Nem tudja senki, ki az, és miért öli meg ezeket az embereket. Puszta kézzel gyilkol, és mindig éjszaka. Sajnos azonban a hullák helyére hamar élő kerül, s minden marad a régiben. Ő szerintem nálam jóval többet tud az idegenekről, de úgy tűnik, nem osztozik mással e tudásban.
Dilnor várakozón tekintett a szemben ülőkre, ám több kérdés nem érkezett. Egy kicsit még mocorgott a széken, aztán csak kibökte:
- Uraim, megengedik, hogy most én is kérdezzek egyet? Csak ha szabad. – tette hozzá gyorsan, mikor kérdése nyomán négy fagyos tekintet kereszttüzébe került.
A gondolatmenetükből kizökkentett kereskedők közül a legnyugodtabb, a dzsad válaszolt.
- Kérdezz!
A polgármester kifújta az eddig visszatartott levegőt, és késedelem nélkül élt a keggyel.
- Megtisztelsz nagyuram. Azon töprengtem, hogy miért követett el ilyen alapvető hibát az alvilág, amivel túlzásba vitte a pénzbehajtást, így nem tudtalak titeket kifizetni, amire felfigyeltetek, és máris veszélybe került az ő eddig titokban, nagy gonddal folytatott áskálódásuk.
A dzsadnak nem volt szükség gondolkodási időre, a válasz azonnal érkezett.
- Nem hibáztak, szándékosan cselekedtek így. Úgy tűnik, elérkezettnek látták az időt, hogy vállalják jelenlétüket, ezzel kimondatlanul is csatába szólítanak minket, dőljön el ki az erősebb, legyen azé a város.
- De akkor, miért rabolták el a lányomat, miért fenyegetőznek, ha egyszer már ők sem akarnak többé bújócskázni?
- Túl kevés az információ, hogy erre határozott választ adjak – felelte a dzsad – valószínűleg így akarják elérni, hogy a most tőled megtudottak hiányában kisebb eséllyel vehessük fel ellenük a harcot. Aztán ezzel meghagyták arra is az esélyt, hogy mi öljünk meg téged, mivel te nyilvánvaló tények ellenére is csak hazudsz, és inkább föláldozod magad a lányod életéért.
- Illetve a másik esetben – vette át a szót a lókereskedő – tehát, ha nem tartod a szádat, tudják, hogy a lány kiszabadítása lesz az első lépésünk, ezért erre a lehetőségre tökéletesen fel fognak készülni. A szabadítás során így komoly veszteséget igyekeznek majd okozni nekünk, valamint, a mentés sikerétől függetlenül egy körülbelüli képet kapnak a mi erőinkről. Most pedig, ha kielégített a válasz, és nincs több dolog, amit tudnunk kellene, maradj csendben, amíg nem szólítunk.
Azzal az ilanori és három társa újra gondolataikba merültek, semmibe révedő tekintetük teljes elmélyülésről árulkodott. Dilnort is elragadták gondolatai, amint a szemben ülőket tanulmányozta. Hatalmába kerítette az emberek esendő és legjellegzetesebb tulajdonsága, az irigység. Négy férfi, akiknek mindene megvan; mérhetetlen vagyon, befolyás, hatalom. Ha van családjuk, bármit megadhatnak szeretteiknek, ha nincs, bizonyára bármelyik nőt megkaphatják, bár a család nem mindenkinél jelenti az életfogytig tartó hűséget. Szeretik a munkájukat, értenek hozzá, sőt Ynev legjobbjai közé tartoznak. A maguk urai, senkinek nem tartoznak elszámolással, maximum a családjuknak. Nem kell senki előtt meghunyászkodniuk, hajbókolniuk. Irigyelte őket határozottságukért, azért a magabiztos fellépésükért, amellyel a legtöbb férfiból tiszteletet és megbecsülést vált ki. A nőknél a biztonság és az erő érzetét kelti, amely leküzdhetetlen vonzerő nekik, akár az éji sötétben gyújtott lámpafény az erdei rovarsereg számára. Milyen igazságtalanok az istenek. Ő az apró termetével, jellegtelen személyiségével belül is törpének érezte magát. Igyekezett ezt titkolni, legtöbbször sikerrel, ám a „nagy emberek” mellett ő mindig csak óriástölgy árnyékában sarjadó gombának látta énjét. Polgármesterré választását máig nem igazán értette, hiszen jóval eszesebbnek vélte a többi jelentkezőt, ám akkor úgy érezte, az égiek rá mosolyogtak, és ezzel a titulussal esélyt kap az élettől, hogy ne féregként kelljen azt leélnie. Sajnos azonban csak hét szűk esztendeig tartott az álom. Önmegvalósítási ábrándjait derékba törték a várost megszálló idegenek. Ott állt feleségével és nem rég született második gyermekével a burjánzó mocsok kellős közepén, minden reménytől megfosztva, amelyik kiutat jelentett volna fenyegetői karmai közül. Ő jó embernek tartotta magát, és gyermekeit is az általa helyesnek tartott eszmék szerint nevelte. Ezért nem értette, miért bünteti őket az élet, sőt az egész céh negyedet miért kínozza a sors, ha egyszer soha nem vétettek a tiszta erkölcs ellen. Édesapja mindig arra nevelte, hogy fogadja el azt, amit az istenek rá mérnek, mert mindennek oka van, ha azt halandó ésszel nem is foghatja föl.
Merengéseiből baritonhang riasztotta föl. Nem tudta mennyi ideje intették csendre, neki óráknak tűnt az eltelt húsz perc.
- Nos, urak, úgy látom, valamennyien készen állunk. – még egyszer körbe hordozta tekintetét társain, s mivel valamennyi szem rá szegeződött, folytatta - Mivel szinte semmit nem tudunk a hálózatról, és a foglyul ejtett gyermek holléte is titok, ezért tanácsolom, várjuk ki azt az időt, amíg elhiszik, hogy Dilnor polgármester megtartotta szavát, és nem árulta el őket, így a lány újra visszakerülne családjához. Ez idő alatt felbéreljük a legjobb embereket, akik beépülve az alvilágba elegendő információval fognak rendelkezni a gyermek kiszabadulásának idejére, ahhoz, hogy ezek tudatában megtegyük a megfelelő lépéseket. Természetesen ezekben a hónapokban nem tudjuk szavatolni a családod biztonságát polgármester uram, mivel az hamar feltűnne. Arra viszont, hogy a lányodat épségben visszakapod, így van a legnagyobb esély, mintha most óhatatlanul is feltűnést keltenénk a rejtekhely utáni kutatással.
- - Az aszisz kezeivel állát dörzsölte, és várakozón nézett a kis emberre. Mivel az még mindig maga elé bámulva a döntés helyességén morfondírozott, az ilanori toldotta meg a fegyverkereskedő érveit.
- Neked is és nekünk is legfontosabb forog kockán. – Dilnor a szavakat hallva fölkapta a fejét és a bőrmellényes férfira nézett. – neked a lányod, nekünk a becsületünk és a pénzünk. Ha a lányodnak baja esik, nekünk oda a becsületünk. Gondolod, hogy nem a legjárhatóbb úttal próbálkozunk, amikor ekkora a tét?
A kis ember ekkorra már nem tudta magában tartani, és kissé indulatosabb hangnemben buggyant ki belőle a fortyogó indulat.
- De megígértétek, hogy megvéditek a családomat!
- Azt ígértük, biztonságban lesznek. – szólt a toroni megnyugtatóan, lágy, zöngékkel dallamos hangján – és akkor vannak a legnagyobb biztonságban, ha nem próbáljuk őket megvédeni, illetve a lányodat felkutatni. Te tudod a legjobban, hogy a bitorlóink nem beszélnek a levegőbe. Pontosan ismered a fajtájukat. Hidegvérrel gyilkolnak nőt, gyereket, azok könyörgése az életért csak mélyebben elmélyíti bennük a vágyat, hogy öljenek, s a legcsekélyebb indok is elegendő, hogy újra hódoljanak e szenvedélynek. Amikor a lélek elszakad a testtől, az a pillanat, amikor a szemek élettelenné dermednek, nekik az jelenti az igazi boldogságot. Ilyenkor egy rövid időre a mindenható szerepét élik át, és torz lelküknek a gyilkolás a gyönyör forrása, amit egyszerű halandó föl nem foghat. Nem mondom, hogy valamennyi gonosztevő ilyen, mert szerencsére ritka az ehhez hasonló ember, de biztos vagyok benne, hogy van köztük néhány, s azt is tudom, hogy a környezet egyre több egyszerű haramiát változtat át ilyen érzelmi csődtömeggé.
A polgármester elborzadva hallgatta a toronit, és döntő szóra nyitotta a száját, mikor a dzsad feltartott mutatóujja megint hallgatásra kárhoztatta.
- Mielőtt határoznál – kezdte a kereskedő -, van még egy lehetőség.
Dilnor száját megkönnyebbült sóhaj hagyta el, és reménykedőn hallgatta a szólót.
- Bár ez esetben sem tudjuk azonnal védelmünk alá helyezni szeretteidet, az idő azonban jelentősen lerövidülne, mindössze pár hétre, még valóban oltalmunkba vehetnénk őket. Ehhez viszont meg kell halnod. – Mivel a várt megértés helyett rémületbe forduló döbbenetet olvasott ki a fekete gombszemekből, így gyorsan hozzátette: - Természetesen csak látszólag, addig amíg a tervük megvalósulását látván a zsarolók haza nem engedik a lányodat.
- És ha nem engedik el? – ágált a polgármester – Hiszen, ha már nem élek, a fenyegetés is velem hal, amit rájuk jelentek, ha eljár a szám.
- Ez afféle betyárbecsület – szólt a toroni – megállapodtatok, és mivel a halálodnál nagyobb bizonyíték nem szükséges, hogy betartottad ígéreted, ők sem fogják megszegni adott szavukat.
- Bármelyik lehetőséget választod – vette vissza a szót a dzsad - tudnod kell, hogy senkinek nem mondhatod el a tervet, ami főleg a második esetben hátrányos. Most pedig gondolkozz, melyiket választod, de jól fontold meg. Mi mindkét utat járhatónak látjuk, dönts te, melyik számodra az előnyösebb.
Üzlettársaira pillantott, van-e még valamelyiküknek közölni valója, de mivel mindhárman apró szemlehunyással, illetve fejrázással tudatták, nincs hozzáfűznivalójuk, maga elé meredve várta a szemben ülő döntését. A válasz meglehetősen hamar érkezett, még egy perc sem telt el, és a polgármester már határozott.
- Az utóbbi lehetőséget választom. – szögezte le egyszerűen.
- Rendben, – nézett fel az igéző szemű – hat nap múlva este idegeneket fogsz találni a szobádban. Ők fognak gondoskodni arról, hogy hihető halálod legyen. Mindent tegyél úgy, ahogy mondják, és akkor simán fog menni. Azon az estén megbeszélitek a részleteket, egy biztos, a gyilkosság másnap délelőtt fog megtörténni, nyilvánosság előtt. - A kereskedő az értetlen arcot látva még hozzátette – Egy bárd is lesz velük, ha így érthetőbb. – és sokat sejtetőn pillantott az ilanorira.
- De hogyan…
- Majd meglátod, megtudod idejében, hat nap múlva. – emelte fel hangját a lókereskedő, ellentmondást nem tűrően nézve az akadékoskodóra.
Majd a fakókék szemű szólalt meg.
- Végezetül még egy utolsó kérdés. Vannak olyan magas beosztású katonák a városőrségben, akikről biztosan tudod, hogy téglák?
- Odaadjam a tiszti névsort? – nevetett fel keserűen a polgármester.
A villanó tekinteteket látva azonban hamar észbe kapott, és gyorsan korrigált.
- Igen, uraim, kettő biztosan. Mindkettőjük rangja, lakhelye, felelős területének megnevezése, személyleírása, beosztottaik száma és neve, valamint munkaidejük beosztása, helye, fél órán belül írott formában a birtokomban lesz.
- Remek – ismerte el a dzsad – most távozhatsz, és eszedbe ne jusson keresni minket, bármi is történjen, majd mi megtalálunk, amint itt az ideje. Ne aggódj, nem kell sokáig várnod. – villantott egy félmosolyt a távozóra a férfi.
A kis ember az ajtó felé hátrálva még a történtek ellenére sem feledkezett meg az etikettről.
- Rajtam semmi nem fog múlni, a mihamarabbi viszont látásra, nagytiszteletű uraim!
Azzal megfordult, és távozott a teremből.
- Az holtbiztos – állt fel az aszisz. Az asztal egyenes szakaszához sétált, lehajolt, és pár kattanást követően az asztalt körré egészítő lapot húzott ki, majd helyet foglalt a polgármester székén. A másik szélen ülő ilanori is szembe helyezkedett üzletfeleivel, és mint legtöbbször, ez alkalommal is ő tette meg az első lépéseket.
- Pedig szerintem nem áruló.
- Valószínű nem az – vette fel a beszélgetés fonalát a fegyverkereskedő -, de minél kevesebbet tud, annál jobb.
- Bár kétségtelenül úgy tűnik, nem tudták megvenni Dilront – jól választottuk tizennyolc éve – nem tudhatjuk biztosan, nem húzzák-e ki belőle az itt elhangzottakat, valamilyen praktikával. – csatlakozott a dzsad, majd folytatta – Okos, és szívós ember, talán van még egy pár napunk, mielőtt kivallatják, mihamarabb lépni kell. Ha mégsem tart ki, legalább nem lepleződik le az igazi terv, sőt, mivel csak hamis információt mondhat a mi derék polgármesterünk, könnyen csapdába csalhatjuk a szervezet pár emberét azon a bizonyos hatodik napi éjszakán.
Az okítást az exgladiátor folytatta, amely még mindig az ilanorinak szólt.
- Ugye azt a betyárbecsületes marhaságot nem vetted komolyan?
A bőrmellényes férfi sosem vette sértőnek üzletfelei tanári hegyi beszédeit, illetve oktató célú ugratásait. Sőt kifejezetten örült - ha ezt nem is mutatta ki -, a leckéknek, melyek révén tovább fejlődött, és ezzel megkímélték társai – akiknek persze saját érdeke is ezt kívánta -, hogy ne saját hibájából tanuljon, és az élet iskolájában mindig kortársai előtt járjon pár osztállyal.
- Én egy kicsit tovább aggályoskodtam volna, mint Dilnor, de azt hiszem engem is meg tudtatok volna győzni, hogy a zsiványkódexnek van egy ilyen pontja – ismerte be az ilanori.
- Van is! – emelte fel mutatóujját a fegyverkereskedő – a zsiványkódexnek van, de ezek nem zsiványok, és nem is betyárok.
- Térjünk a lényegre! – szólalt meg lágy, mégis határozott hangon a toroni – Mindannyian tudjuk, hogy Malbur megmentésére csak egy gyógyszer létezik. Ugyanaz a gyógyír a lány kiszabadítására, s az egész család kimenekítésére. Van ellenvetés, vagy elkezdhetjük vitatni, a „hogyan” kérdés részleteit?
Körbenézett a jelenlévőkön, és a homlokát ráncoló dzsadon állapodott meg tekintete.
- Igen, Albahr?
- Nem szívesen mondok ellent, ha jobb ötletem nincs – kezdte a megszólított -, de úgy érzem a kérdés eldöntése nagyobb körültekintést igényel. – Babonázó pillantását a fakókék szemeknek szegezte. – Ha tehát kalandozókat akarunk felbérelni a probléma megoldására, szembesülnünk kell a következő negatívumokkal. A megbízás feltételeitől eltekintve teljesen kicsúszik a kezünkből az irányítás. Több kárt okozhatnak, mint egy fosztogató ork horda. Előszeretettel élnek a mondással, miszerint a cél szentesíti az eszközt. Ha nem tudnak átkelni a tengeren csónak híján, akkor kimerik a vizet. Kiszámíthatatlanok, kiismerhetetlen észjárásukon soha nem tudtam eligazodni, talán mert céljaik – ha egyáltalán vannak nekik olyanok – teljesen idegenek számomra. Bohém, sokszor felelőtlen tetteikkel teszik próbára magukat és környezetüket. Ez személyes tapasztalat. Mellesleg az is előfordulhat, hogy egyszerűen többet kínál majd az alvilág, mint mi, vagy olyat, amit mi nem adhatunk meg kalandozó természetüknek, és innentől… - hagyta befejezetlenül a mondatot a dzsad.
A felvetett kérdésre a válasz baritonhangon érkezett.
- Albahr! – dőlt előre ültében az aszisz óriás. – Mivel egy rövid ideig, mint tudod, én is a kalandozók útját jártam, remélem hitelt érdemlő lesz tanácsom. Amiket elmondtál, igazak, valóban sok sorskisértőről elmondhatók az általad tapasztaltak. Szomorúsággal tölt el, hogy eddig kivétel nélkül ilyen szerencsevadászokkal találkoztál. Ám annak ellenére, hogy pozitív élményed nem volt velük kapcsolatban, kérlek ne essél az általánosítás és az előítélet csapdájába. Ugyanis vannak köztük szép számmal olyanok, akiket határozott elvek, és célkitűzések motiválnak. Valóban eszközeik sokszor visszataszítóan hatnak, főleg egy kereskedő számára, aki más eljárásokhoz szokott, de éppen ez a lételemük és az erősségük. A kiszámíthatatlanság, a meglepetés, és nem utolsó sorban a tudás, mellyel rendelkeznek, a legfőbb erényük. Sokan félnek tőlük, mert nem értenek a nyelvükön, és nem értik, mi munkál annak az embernek a lelkében, aki a kalandozó élet mellett dönt. – Rövid hatásszünetet tartva folytatta. – A megoldás tehát, véleményem szerint az, hogy olyan sorskísértőket kell felbérelni, vagy más úton az ügy szolgálatába állítani, akiknek életcélja rend, a gyengébb és az élet védelme. Vagy olyat, akinél az adott szó, a becsület, a bizalom fogalmak minden pénznél többet jelentenek. De ugyanilyen alapon tulajdonképpen bármelyikőjüket megnyerhetjük, csak tudnunk kell, hogy az előbb elmondottak szerint kinek mi a gyenge pontja. A módszereik persze ritkítják a lehetőségeinket, de kétlem, hogy problémát jelentene a megfelelő egyének kiválasztása. – Mintegy jelzésül, hogy ennyit szeretett volna mondani széttárta tenyerét, majd az asztalra ejtette, ami apró reccsenéssel adta tanújelét, hogy őt nem erre tervezték.
- Meggyőztél. – felelte a dzsad. – Töprengő arckifejezéséről azonban nem lehetett eldönteni, valóban így is gondolja, és már a következő lépésen morfondírozik, vagy csak ellenérvek után kutat.
- Úgy látom, a kalandozók bevonásával mindenki egyetért – szólt az ilanori, úgyhogy döntsük el, kik legyenek a megfelelők. – Nyomta meg az utolsó szót a bőrmellényes a fegyverkereskedőre pillantva, majd folytatta – Egy személlyel én mindjárt szolgálhatok, ha mindenkinek megfelel. Ő a kőfiak nemzettségének kicsit más világnézetű, elkóborolt báránya. A neve Drakol Dral. Egy kicsit szabadabb erkölcsű, és gondolkodású, mint fajtársai, talán éppen ezért hagyta ott a tárnákat kétszáz éve, de ennek ellenére az én számomra garancia – tette fel a legnagyobb tétet a bőrmellényes, az igéző szemekbe pillantva -, hogy alkalmas a feladatra. Leghamarabb három nap múlva itt lesz.
- Késő. –jelentette ki a dzsad. – Holnap, legkésőbb azutáni napon ki kell szabadítani a lányt, s a családot biztonságos helyre kell vinni. A gondot ugyan nem oldom meg, de valami eszembe jutott. Igaz, hogy én nem ismerek ilyen őőő… alkalmas szerencsevadászokat, - villantott cinkos mosolyt az exgladiátorra -, de biztos vagyok benne, Uwel lovagjai készségesen támogatnak minket, ha megtudják rendházuk pusztulásának hírét.
- Az ötlet remek. – bólintott elismerőleg a toroni. – Ám, ahogy mondod, valóban nincs több időnk két napnál. Ezzel a nehézséggel én fogok elbánni, engedelmetekkel. Hazám felsőbb régióiban van pár adósom, s az egyikük rendelkezik mindkettővel, amire nekünk szükségünk van: egy kiváló harcossal, és egy térmágussal. Így akár már holnap megmutathatjuk ezeknek a csatornapatkányoknak, mekkora fába vágták a fejszéjüket tizennyolc éve.
- És hogy találod meg a lányt? – adott hangot mindhármuk kételyének az ilanori.
- Ez a bizonyos harcos, ahhoz is ért, miként kell halálra rémült városőr-tisztekből információt nyerni, valamint ahhoz, hogyan lehet olyan helyre egyedül bejutni, ahová szerintünk nem lehet.
- Akkor az nem is ember. – vágott közbe a dzsad.
- Hát nem is az. – húzódott talányos mosolyra a toroni vértelen ajka, majd folytatta. – Amint kezembe kerül a két katonáról kért papír, beindítom a gépezetet, amennyiben egyet értetek a tervemmel.
Ekkor az aszisz vette át a szót.
- Nagyra értékeljük az áldozatot, melyet ügyünk érdekében hoztál, s ami engem illet a terveddel egyet értek – itt elhallgatott, és a másik két társára pillantott, s mivel ők is beleegyezésük jelét adták, folytatta -, én is hozzájárulnék esélyeink növeléséhez egy harcossal, aki amellett, hogy kitűnő kardforgató, jártas a sötét praktikákban is.
Albahr tiltakozni próbált, de az aszisz udvariasan türelemre intette.
- Igen, ő valóban nem a becsület lovagja, ám igen jó barátom, és bátran állíthatom, hogy ismerem. Nem ajánlanám, ha nem bíznék meg benne. Ő még mindig a kalandozók országútját koptatja, ám amikor együtt jártuk ezt az utat, a legjobb bajtársnak bizonyult. Jól jöhet tudása, ha embereink mágiával kerülnek szembe, ami Dilnor elmondása szerint könnyen előfordulhat. Továbbá, nem árt a csapatba egy kis hideg logika, egy hasonló szemlélet, mellyel ellenfeleink is rendelkeznek, a mi oldalunkon. Sajnos legfeljebb másfél, két hét múlva tud ide jönni. Amennyiben úgy látjátok, szükség van rá, szólok neki, kérlek döntsetek most.
Ismét pár perc gondolkodás után született csak válasz. Az ilanori és a toroni bólintott, míg a dzsad a következő feltétellel egyezett bele:
- Rendben van, belátom, igen sok előnyt jelentene, ha barátod is a csapatot erősítené, csupán annyit kérek, hogy mielőtt leendő társaival találkozik, előbb én szeretnék vele beszélni, s amennyiben akkor kifogásom merül föl a személyét illetően, ne kerüljön be a csapatba.
- Megértem bizalmatlanságod okát, így nincs kifogásom a feltételed ellen – egyezett bele a fegyverkereskedő a kitételbe.
A nézetkülönbségeket tisztázottnak látva a toroni szólalt meg.
- Akkor, végezetül összegezzük a tervet. Holnap, de lehet, hogy csak két nap múlva erre a helyre teleportálják azt, aki még aznap este a városőrök kivallatását követően kiszabadítja a lányt, és a családjával együtt biztonságos helyre – a falakon kívülre – viszi, ahonnan megfelelő kísérettel Erionba szállítjuk őket, arra az időre, míg az itteni helyzet rendeződik. A szállás, és a kíséret lebonyolítását rád bízom Graimor, ha elfogadod – nézett az asziszra – te tudsz a leghamarabb megfelelő embereket keríteni, és Eriont is jól ismered. - Mivel az bólintott, a fakókék szemű folytatta. – Három-négy nap múltán megérkezik Albahr barátunk jóvoltából az Uwel-rendház küldötte, illetve Tarin szülötte – pillantott az ilanorira. – Én addigra mindent elmondok a szabadításból visszatérő harcosnak az ügy részleteiről, aki így tisztában lesz valamennyi jelenleg tudható információval a városról és az alvilágról. Mindezekről ő majd felvilágosítja ideérkező társait, és attól kezdve rajtuk múlik a város sorsa. A későbbiekben lesz-e még egy társuk, az pedig majd eldől. Javaslom, a várost ti még ma hagyjátok el, én remélem, holnap, de legkésőbb holnap után teszem ugyanezt, mihelyst mindent elintéztem. Ha az ezt követő időszakban bármi olyat tudok meg harcosomtól, amelyhez a Tanács közbeavatkozása szükséges, értesítelek benneteket. Én ugyanis képes leszek időközönként kapcsolatba lépni a kalandozókkal, természetesen nem személyesen. Az idő múlik - pillantott ki az ablakon –, úgyhogy, ha nincs több hozzászólás, mindenki tegye meg mihamarabb a megfelelő lépéseket a vállalt feladat végrehajtásában.
Mintegy egyetértésként mindhárman fölálltak, mivel senki nem maradt ülve, a toroni a hagyományok szerint tudta, akkor nincs több hozzászólás, a tárgyalásnak vége, így ő is felegyenesedett, és az ajtóhoz lépett. Kinyitotta, és az egymás után kilépő társaknak búcsúzóul kezet nyújtott. Mindkét tenyerükkel egymást keresztezve egyszerre fogtak kezet. Ez is egy szokás volt, mely az eltelt évszázadok alatt hagyománnyá mélyült a szövetség tagjai közt. Ezután az ajtót nyitva hagyva a fakókék szemű az ablakhoz sétált. Merőn bámulta, az utcán nyüzsgő embereket, amint szorgos hangya módjára mindegyikük sietett valahová. Valóban, innen föntről minden olyannak tűnt, mint a békés időkben. A felszín alatt azonban szorongó, aggódó szívek, kialvatlan szemek, fáradt testek hirdették a látszat ellenkezőjét. Csupán a remény, mely leginkább az ember sajátja tartotta magát, és dacolt a mind hatalmasabb ellenféllel, a végső elkeseredéssel.
A toronit merengéséből kopogás rázta föl. Az ajtóban a polgármester állt, két papírtekercset szorongatva a kezében.
- Elnézésedet kérem nagyuram, elhoztam, amit óhajtottál.