Száraz könnyek

A kisvárosra újabb hajnal virradt. A Nap ásítva készülődött, hogy a látóhatárról elemelkedve megkezdje útját a hajnali égbolton. A halászokat már munka közben érték az első sugarak. A szorgos kezek tulajdonosai, mint mindig, most is elégedett mosollyal tekintettek a hálóban nyüzsgő uszonyosok sokaságára. Egy sirály szállt le az egyik bárka orrára, és mohó pillantásokkal méregette a fenséges csemege és a halász keze közötti távolságot. Fejét félre billentve mélykék szemekbe nézett, és mérhetetlen szomorúságot olvasott volna ki belőlük, ha nem találta volna sokkal fontosabbnak a ficánkoló zsákmány elorzását. Az alkalmas pillanatot kivárva villámgyorsan csapott le egy méretesebb példányra és könnyed szárnycsapásokkal süvített tova a társak irigykedő vijjogásától kísérve. A madár igyekezete újabb mosolyt csalt a halász arcára, de a bánatos szemek továbbra is diszharmonikussá tették ráncoktól barázdált ábrázatát. A fogás lassan mind a bárkába került, mire megindultak a part felé.
Ekkorra már kezdte a város felvenni a jól megszokott nyüzsgő ritmusát. Kigördültek az első szekerek, és a piac felé vették útjukat. Az iparosok is lekászálódtak emeleti lakószobáikból, hogy elkészüljenek, mire az óra hetet üt. Itt a céhes negyedben szinte mindent megtalált az ember, amire szüksége volt: élelem, fegyverek, ruhák, luxuscikkek, szerszámok, a gazdagok és kellő helyismerettel rendelkezők számára a különbözőbbnél különbözőbb külhoni ritkaságok sem maradtak elérhetetlenek.
Az úri-negyed sem véletlen terpeszkedett szórakozó- és a céh-negyed határain. A házakat, vagy mondhatni inkább palotákat kivétel nélkül parkok övezték, amelyeket a rendesen nyírt pázsit és sövénykígyók ékítettek. Az úszómedence is elmaradhatatlan kelléke volt valamennyi udvarnak, azok száma csak a tulajdonos erszényének súlyáról tanúskodott. Szobrok, szökőkutak, padok szegélyezte sétányok szabdalták fel a hatalmas füves területet. Buja virágoskertek adtak otthont az Ynev minden tájáról vásárolt egzotikus növényeknek, amelyek szemkápráztató pompába vonták a palota környékét. Napi egyszer kutya csaholás hangjai szűrődtek az utcára. A vadászkopók etetésének ideje. Kedvelt szórakozás volt a város környéki roppant erdőségben a hajtóvadászat, kisebb-nagyobb állatokra. Mostanság azonban intelligensebb „vadak” űzéséről is hallani lehetett… A kertészek már korán reggel elkezdték munkájukat, megszállottként dolgozva, hogy mire az uraság felébred, ők már ne zavarják jelenlétükkel gazdájuk pihenését.
E fényűző kastélyok rendkívüli változatosságot mutattak, hűen tükrözve a tulajdonos ízlésvilágát. A szakavatott szem szinte teljes Ynev építkezési kultúráját fellelhette. A legtehetősebbek itt Malburban nagy valószínűséggel rendelkeztek birtokkal. Az elképesztő összegért vásárolt területeken aztán megkezdődött az építkezés, amely ismét közel ugyanekkora vagyont emésztett fel. Ezért történt, hogy a nyugati városfalat mérföldekkel az utolsó lakóházakat követően emelték. Az előrelátó államalapítóknak volt az az agyafúrt ötlete, hogy a drágán vett földön más építsen helyettük. Az ott pihenők igényeinek kielégítésére pedig kétkezi munkásokra volt szükség. A lehetőséget felismerve százával érkeztek a mesteremberek Ynev minden tájáról. A polgármester tárt karokkal fogadta a bevándorlókat, és letelepedésüket elősegítendő engedményekkel járult hozzá a város benépesítéséhez. Az ipar fellendült, és már nem csak a helyi szükségletek ellátására szorítkozott a termelés. Kereskedelem alakult ki a szomszédos városállamokkal. A csodálatos tengerpart és a helyi ellátottság kifogástalansága még több nemes úr figyelmét keltette föl. A újabb földvásárlás és építkezés tovább növelte a város méreteit. Az eladott földekből és az adókból származó pénzt a várost irányító tanács fektette be, így az még több aranyat fialt. Szükség is volt rá, mert a város tisztántartása és a közbiztonság megőrzése rengeteg pénzt emésztett föl. Azonkívül folyamatos fejlesztésre volt szükség az igények növekedésével. Így épült meg az Aréna, ahol gladiátorok mérték össze erejüket és tudásukat első vérig tartó párviadalokban. A küzdő felek nagy része eleinte a helyi gladiátoriskolából került ki, később azonban egyre több külhoni iskola tanítványai igyekeztek bizonyítani Malbur küzdőterén. Ennek okai a bőséges fizetség, és a viadalok humánus lefolytatása voltak. Bár az utóbbi helyességének tekintetében akadtak bőven kétkedők, főleg a publikum soraiban. Időnként vadállatokkal, és méregdrága bestiákkal mérhette össze erejét a becsvágyó gladiátor. Ez esetben a küzdelem végkimenetele csak a feleken múlott. Természetesen a szórakozás ezen fajtája is a gazdagok erszényét vette célba. A belépés költsége 1 és 50 Arany közt változott, a műsor időtartamától, a mérkőző kilététől és a ülőhely hollététől függően.
A templomok gombamód szaporodtak, kielégítendő a polgárok hitvilágának rendkívüli változatosságát. Kivételek természetesen akadtak, akiknek meg kellett elégedniük azzal, ha titokban hódoltak isteneiknek. Inkább a Pyarroni-Istencsalád képviselőinek szent helyeivel lehetett találkozni, ezzel is hűen tükrözve a városiak mentalitását. Nyugalmat kedvelő, békés, dolgos, munkás emberek virágoztatták fel a várost, amely már több mint háromszáz esztendeje vonzza az üzlettől, politikától, intrikáktól, vértől bemocskolódott lelkeket, akik, ha megtisztulást nem is, de nyugalmat és háborítatlanságot kaphatnak pénzükért cserébe. Mindez most veszélybe került…
Az természetes, hogy a jó mellett mindig ott a rossz, a gazdagság mellett a szegénység. Itt sem történt másként, ennek elkerülhetetlenségével a tanács is tisztában volt. Az alapítást követő negyvenedik esztendő derekán valóban megjelentek az első koldusok és zsebmetszők. Az ekkorra már tökéletesen felkészített városőrség szervezett munkájának köszönhetően időben elejét vették a bűnözés és a mocsok elburjánzásának. A csatornázás és a város terjeszkedése azonban újabb feladat elé állította a rend őrzőit. A település déli részéből tömeges elköltözések tették nyilvánvalóvá, hogy a bűnözés szervezett formában is megjelent. Mind több kéregetőbe, szajhába botlott a járókelő, számuk egyre aggasztóbb méreteket öltött. Csápját nyújtogató polip módjára szivárogtak be és fojtogatták, fertőzték a külső kerületeket. A Tanács egybehangzó döntéssel elrendelte az általános tisztogatást. Pénzt és időt nem sajnálva olyan embereket állíthatott a rendfenntartók soraiba, akik mélyreható ismeretekkel rendelkeztek a kardforgatás és a hadviselés terén. A Tanács előrelátásának köszönhetően az addigra kiépült kémhálózat nagyban hozzásegítette a városőrséget a végső sikerhez. A szervezet darabjaira hullott, az elfogott vezetők nyilvános kivégzése szolgált példaértékű tanulságként az életben maradtaknak. A cinkostársakra kaloda és több év börtön várt, míg a kisstílű bajkeverőket testi fenyítés formájában térítették jobb belátásra. A déli városrész makulátlan tisztasága ugyan nem tért vissza, és a süllyedő hajót idejében elhagyók apró bandákban tovább folytatták sötét üzelmeiket, de valamennyiük szívét a félelem jéghideg szorítása emésztette, ha egy városőr mélykék uniformisába botlottak. Újra nyugalom és biztonság érzése költözött a házakba. A kiszolgált katonák nemzedékről-nemzedékre adták át tapasztalataikat és tudásukat ifjú tanítványaiknak. A kiképzés szerves részét alkotta a tisztogatás hadműveleteinek részletes ismertetése. A törvényeket szóról-szóra megtanulták, betartatásuk sem okozott gondot, a szigorú és határozott fellépés annak tudatában történt, hogy a törvény és a teljes városőrség mögöttük állt. Ritkán kellett fegyvert rántaniuk, legtöbbször a puszta jelenlétük megbénította az ütésre emelt kezeket. Ha azonban erre mégis sor került, akkor a rövidkardok összehangolt játéka hamar kedvét szegte a meggondolatlan kérkedőnek.
Múltak az évtizedek, és már a harmadik évszázad is a végéhez közeledett. Az emlékek halványultak, a figyelem és a fegyelem lankadt. Új szerzetek érkeztek a városba. És elszabadult a pokol…