Ma a Mars napja van
Nincs jó, nincs rossz, Te vagy ki e kétséget teremted.

A suszter

Alkonyodott a céhnegyedben. Csak elvétve lehetett embereket látni az utcán. Mély, nyomasztó csend telepedett a városra, rozsdás cégérek nyikorogtak a lágy szellőben. Ordítozás, lárma és zenefoszlányok szűrődtek ki egy közeli ivóból. A kocsmaajtó kivágódott, és elnyúlt árny vetült a döngölt földre. A bentről kiáramló fényben termetes ember alakja körvonalazódott. Két bizonytalan lépés tett előre, majd megállt. Nyomában két újabb ember hagyta el a füstös mulatót. Egyikük úgy negyvenes évei elején járhatott, bortól kipirult arcát többnapos borosta takarta. hamarosan kirobbanó háborúnak.
Társa valamennyivel megnyerőbb külsőnek örvendhetett. A hetes mocskot leszámítva, akár jóképűnek is mondhatnánk. Az ő kapcsolata biztosabb volt a talajjal, bár bortól kivirult arcáról lerítt, hogy csak az italt bírja jobban.
Az elsőnek kilépő martalóc - magas két méter körüli, szíjas izomzatú keskeny arcú férfi - feléjük intett, és bevárta csatlósait. volt. Egy hosszú pillanatra gondolataiba merült, majd szó nélkül immár határozottabb léptekkel a szomszédos sorházak felé vette az irányt. A sarkában lépkedők árnyékként követték felettesüket. Néha sárszín markolat villant elő köpenyük alól, a legtöbb fegyver azonban rejtve maradt. Teljes sötétben haladtak, az út mellet elhelyezett lámpák már évek óta vakok maradtak az est leszálltával, csupán a kék hold vonta arcukat ezüst maszkba, mikor a házak látni engedték a vonuló alakokat. A teljesen elnéptelenedett utakon csak a kóbor macskák motozása utalt életjelekre. Néha fekete árnyak suhantak tova áldozatok után kutatva. Az óvatlan kóborokra minden sötét szegletből éhes szemek meredtek, az éjszaka neszeit imitálva tudatták cinkostársaikkal, mikor érkezik el az alkalmas pillanat. Az őrtoronyban posztolók tehetetlenül néztek az ölésre emelkedő hideg fémre. A figyelmeztetni igyekvő ajkakra a félelem könyörtelen démona vert bilincset. Egy időben, minden irányból, váratlanul csapott le a halál, a menekülés reményének legcsekélyebb szikráját is kioltva.
A három férfi egy kapualjban fékezte le lépteit. Az ajtó alatt kiszűrődő világosság poros csizmákon enyészett el. Az ajtóra mért három erőteljes ütés tette nyilvánvalóvá az érkezők szándékát. Bentről szófoszlányok hallatszottak, majd csoszogó léptek közeledtek. Az ajtó résnyire nyílt, egy középkorú férfi dugta ki rajta a fejét. A kora ellenére már ősz hajszálak vegyültek göndör fekete hajába. Beesett arca, táskás szemei, kimerültségről árulkodtak. A nagy barna szemekben a meglepetést a felismerés szülte félelem váltotta fel. Pillantása feljebb kúszott, és a savószín szemeken állapodott meg. Túl sok érzelmet nem olvashatott ki belőlük, az emberi érzéseket ösztönné silányította az elfogyasztott szesz. Ebben a pillanatban megértette, most sem cipőért jöttek. Kétségbeesett kísérletet tett hát, hogy újra megvédje saját-és családja életét.
- Jó estét Rob – nyögte - mivel szolgálhatok? Csak nem egy pár új csizmát szeretnél, éppen most…
Ekkor a megszólított mögül vasalt csizmák lendültek, és rúgtak hatalmasat a tölgyfa ajtóba. Az bevágódott, és nagy erővel a cipész vállának csapódott, aki a levegőben megpördülve, fél lábnyi repülés után az asztalra zuhant. Kellékek, szerszámok repültek szanaszét, szögek, és egyéb javításhoz szükséges apróságok terítették be a padlót. A viszonylag tágas műhelyben az előbb még lábbal rendelkező asztal, 5 szék és polcok jelentették a bútorzatot. Az utóbbiakon lábbelik sorakoztak félkész és kész állapotban. A helységet gyertyák világították meg, melyek a mennyezetről alácsüngő tartóban foglaltak helyet. Az emeletre keskeny lépcső vezetett.
A cipész szeretett volna feltápászkodni, a vállába nyilalló fájdalom azonban egy pillanatra fekete ködbe burkolta tudatát és ismét az eddig még épen maradt asztallapra hanyatlott. Az elméjét jótékonyan megülő sötétség hamar eloszlott, így a sebtében visszaköltöző fájdalom könnyfátyolba vonta szemeit. Agya egy apró zugába figyelmeztető szó harsant „a behajtók”. Elfojtotta a kínt, és az előtte álló megoldhatatlannak látszó feladatra összpontosított. Ekkorra a három martalóc már a polcokon és a széttört fiókok közt kutatott, széthányva mindent, ami a kezük ügyébe akadt. A magához térő iparos, még mindig a romok között feküdve, óvatosan így szólt.
- Mit kerestek Rob? Nincs itt semmi értékes a számotokra.
- Pénzt, te pondró! – köpte a szavakat a hosszú.
- De…de hiszen tegnap vittétek el a biztonságomat szavatoló összeget. Nincs több pénzem.
- Ne hazudj suszter! – és fenyegető lépést tett a földön heverő felé.
- Esküszöm csak a mai szűkös bevétel van, pár réz, hogy holnap a családnak enni adhassak, de holnapra szerzek…
- Most kell ember, nem holnap. - Az ellentmondást nem tűrő suttogás, minden ordításnál fenyegetőbben hatott a műhely dermedt csendjében. A csatlósok ekkorra abbahagyták a keresgélést, és a párbeszédet figyelték.
- Ez nem volt benne a megállapodásban, kérlek ne vedd el ezt a kevés pénzemet. Éhes a család. – fogta könyörgőre a cipész. Ekkor a tömpe orrú szólalt meg.
- Siessünk Rob, mert elmennek a lányok.
A hosszú egy sanda pillantást vetett a közbeszólóra, majd az iparoshoz lépett, és a törött kulcscsonttal nem törődve a zubbonyánál fogva a magasba emelte. A kitörni készülő fájdalomkiáltást a torokra szoruló gallér marasztalta bent. A rabló a susztert szemmagasságban megtartotta, míg annak lábai kapálózva keresték a talaj biztonságát. A rettegő tekintetben gyönyörködve, újra átélte a hatalom és az erő bizsergetően kellemes érzését. Gonosz mosolyt villantott áldozatára, és így szólt.
- Nem baj turcsi, majd elszórakozunk a ház asszonyával, amúgy sem árt egy kis változatosság.
A kettő idegesítő vihogásban tört ki, és már meg is indultak az emeletre vezető lépcső felé. A hosszú látva a riadalmat a barna szemekben, leejtette a cipészt, aki nyekkenve, kíntól eltorzul arccal terült el a padlón. Kétségbeesetten kapkodott levegő után, és mire elegendőhöz jutott, hadarva esdekelt.
- Ne, ne, kérlek hagyjátok a feleségemet, mindenem odaadom, csak őt ne bántsátok!
A páros a lépcsősor felénél megállt, és kérdő pillantást küldött felettese felé. Annak mosolya tovább szélesedett a könyörgő szavak hallatán. A család fenyegetése mindig megtette a kívánt hatást, a siker garantált. Fejével intett csatlósainak, akik visszabandukoltak, és megálltak mögötte.
- Nos cipész? – A suszter ép kezével mélyen a zubbonyába nyúlt, pár rézpénzt halászott elő, és a követelőzőnek nyújtotta. Az elvette, majd markát szétnyitva számba vette a zsákmányt. Felpillantva harag villant a savószín szemekben.
- Engem akarsz becsapni, te féreg?! Ennyiből még a fogatlan öreganyám reggelije sem jönne ki! – Üvöltötte, most már elvesztve hidegvérét. A cipész ekkor döbbent rá, milyen buta és végzetes hibát követett el. Az igazságtól ugyan nem állt messze az átadott összeg, valamennyit azért mégis igyekezett megtartani, hogy legalább a két gyermek sovány adagja meglegyen holnapra. Most azonban már hiába matatott a maradék után kétségbeesve, a dühtől elvakult bandita rúgása két bordáját törte. A nyomban lesújtó ököl megszabadította a susztert kínjaitól, aki tehetetlen báb módjára csapódott hátra és maradt végleg fekve a műhely padlóján. A hosszú diadalittasan állt, míg társai megszabadították a rongycsomót valamennyi értékétől. A csapódó ajtó jelezte az eddig lépcsőfeljáróban álló asszonynak, hogy a veszély elmúlt. Véresre harapdált ajkáról rubin cseppek hullottak a hófehér blúzára, miközben szélsebeden sietett ájult hitvese segítségére. Gyönyörű teremtés volt. Hosszú göndör fekete haj, zafírkék szemek, lélegzetelállító idomok. Kevés férfiszívet hagyna érintetlenül e festői szépség. Bársonyos fehér bőre, éles kontrasztba vonta érzékien telt, rikítóan piros, most vérvörös ajkait. A királynői vonásokat pisze orr tette egyedivé. Nem csoda hát, hogy megtiltotta neki férje az utóbbi időben a ház elhagyását. Nem féltékenységből, hiszen szerették egymást, hanem féltésből. Mostanában ez az érzés mind hevesebben lángolt fel az iparos szívében. A cipész unalomig ismételgette, hogy semmilyen körülmények közt ne jöjjön le a műhelybe, ha más is van ott. Most értette meg a nő, miért volt kedvese ennyire óvatos.
Párja mellé térdelt, megemelte fejét, másik kezével életjelek után kutatott. Megkönnyebbülten tapasztalta az erek apró lüktetését. Nagyot sóhajtott és egy tétova mozdulattal megtörölte könnyek áztatta sűrű szempilláját. Ezután sérüléseket keresett férje testén. Mivel a fejen egy-két zúzódástól és a felszakadt szájtól eltekintve nem talált komolyabb elváltozást, hozzáfogott ura vetkőztetéséhez. Azonnal észrevette a törött kulcscsontot, amely rendellenes pózban állva, kishíján átszakította a cipész bőrét. Mivel éjszaka orvosért menni ostobaság lett volna, ezért megpróbálta saját maga helyére illeszteni a torzulást. Vigyázva leengedte kedvese fejét, elszaladt, és kisvártatva egy pár léccel és csíkokba szabdalt rongyokkal tért vissza. Férje reakcióit figyelve óvatosan visszanyomta az elálló csontot, majd a kiegyenesített kar két oldalára az így hátközépig érő léceket a rongyokkal több helyen összefogva merevített kötést készített. A susztert kényelmesnek látszó testhelyzetbe igazította, fejét a levett ruhadarabokkal párnázta alá. Újra elszaladt és két párnát valamint egy kisebb tálban hideg vizet hozott. Az egyik párnát a sérült váll alá tette, a másikra ráült, és a tálat maga mellé vonta. Átázott kendőt vett ki belőle és férje verejtéktől gyöngyöző homlokára terítette. Megnedvesített kezével pedig arcát és nyakát hűsítette. Aggódó, szomorú szemekkel várta, hogy férje magához térjen, és közben azon a leküzdhetetlennek tűnő akadályon töprengett, hogyan fognak a következő napokon élelemhez jutni.