Ma a Mars napja van
Nincs jó, nincs rossz, Te vagy ki e kétséget teremted.

Hudo a Kölyök

- Mi ebből a tanulság? – emelte fel mutató ujját, nyomatékot adva mondanivalójának az öreg katona.
- Az – adta meg a választ a költői kérdésre a pelyhes állú városőr -, hogy még ketten sem tanácsos az úri negyed határain túlra merészkedni éjszaka. Mindig hallgassak a felettesemre, és csak az ő parancsainak engedelmeskedjek.
- Ez a két legfontosabb dolog, ami életben tarthat. – bólogatott elégedetten a baka. A többit idővel megtanulod a szolgálatok alkalmával; kit szabad letartóztatni, kit nem; merre lehet őrjáratozni; mikor és ki előtt kell megalázkodni, hogy ezzel életeket mentsél. Mely épületeket, szórakozókat tilos háborgatni.
Az utolsó előtti mondatnál a kiskatona szemöldöke magasra szaladt, és ez nem maradt észrevétlen az okító számára sem.
- Igen, kölyök, s amit most mondok, jól jegyezd meg. – hajolt közel társához a veterán. Szavaiban visszafojtott indulat, harag, gyűlölet és reménytelenség keveredett. – Itt, ebben a porfészekben csak bajtársaid és szüleid vesznek emberszámba. A polgárság szemében egy zsinóron rángatott sajnálatra méltó bábfigura vagy, aki nap, mint nap kockára teszi életét a megalázóan kevés fizettségért és azért a haldokló eszméért, amit igazságnak emlegetnek a hosszú élettel és kiváló emlékezőtehetséggel bírók. Az alvilág szempontjából a kék uniformis pedig csak annyit jelent, hogyha választani lehet, akkor előbb inkább a civil hátába döfi a tőrt. Olyan vagy, mint egy dorani mágus Krán szívében. Élő céltábla, akit, ha nem tudnak felhasználni, eltipornak. Ez az egész városőrségnek nevezett álarcosbál is inkább egy szúette, hajdan erős tölgyre emlékeztet, amit a féregjáratok annyira legyengítettek, hogy csupán ezen élősdik jóindulatán múlik, hogy még nem tört derékba. Az egész gárda hemzseg a besúgóktól. Annyi a kém, hogy a katona még saját társában sem bízhat, a feletteséről már nem is beszélve. Ami a legkeserűbb, hogy még el sem ítélhetem őket tettükért, hiszen én sem tennék mást az ő helyükben. Az alvilág szemei és fülei lesznek, mert mást nem tehetnek. Megfenyegetik őket, családjukat, ha nem vállalják a besúgó szerepét. Odáig jutunk, hogy még a család is kolonc a katona életében. A családos bakának nincs választása ilyen esetben. Azon sem lepődnék meg, ha néhány hónap múlva te bélyegeznél árulónak, csakhogy szeretteid életét menthesd.
Az ifjú városőr tiltakozni próbált, de a tiszt beléfojtotta a szót.
- Végül a legfontosabb. Soha senkiben ne bízz meg feltétel nélkül! Adódnak majd olyan helyzetek, amikor másoktól fogsz függeni, az életed mások döntésén múlhat. Mindig legyen ott benned a kétkedés, de ezt nehogy éreztesd, mert akkor elvesztél. Tegyél a parancs szerint, ezzel elaltathatod a gyanújukat. Ha valakiről kideríted, hogy tégla, ne mondd el senkinek, ne mutasd ki, hogy rájöttél, csak legbelül tegyél mindent ennek tudatában.
A szónoklat végén nagy sóhaj jelezte, hogy a tiszt indulatai alább hagytak, szemeiben azonban továbbra sem enyhült az izzás. Pohara fenekére meredt, s látszott, gondolatai elragadják. A távoli múlt derengett fel előtte, amikor társaival ugyanitt múlatták az időt a szolgálat után. Ettek, ittak, mulattak, napi kalandjaikat mesélték egymásnak, és amikor haza indult tudta, hogy otthon a békés, meleg családi fészek várja. Rég volt, szép volt, elmúlt. Újabb mély sóhaj.
A pihenőben öt asztal, s a hozzájuk tartozó székek szolgálták az enyhülésre vágyók igényeit. A bejárattól jobbra található pultnál kecskeszakállas öregember támaszkodott, s munkája nem lévén, csúcsos állát tenyerébe hajtva barátját figyelte. Nem hallotta ugyan, de pontosan tudta, mi zajlott le a két ember között, s kíváncsian várta a folytatást. Tökéletes emberismerő volt. Kiválóan eligazodott a mimika és a gesztusok útvesztőjében. A hivatással és a korral járt e készség, bár ezúttal nem volt szüksége e képességére a jelenet megértéséhez. Az ivóban most valóban csak e két őr üldögélt, mondandójukat viszont továbbra is halkra fogták. Az ifjú idegesen fészkelődött ültében, majd halk torokköszörüléssel próbálkozott. Az öreg baka felriadt merengéséből, és zavarodottan pislogott asztaltársára. A fiú készségesen sietett segítségére.
- Neked van családod?
- Nincs. – felelte kurtán, a tiszt, azonban látva a fiú arcán a kimondatlan kérdést, folytatta. – Szüleim már régen nem élnek, a feleségemet két éve temettem, a lányomat két hónapja ölték meg. – ismét nem volt szükség kérdésre, s az öreg tovább beszélt, de látszott, ismét kibillen megszokott nyugalmából. – Őt és férjét a piacra menet érte a támadás. Hatan voltak a tetvek! Egy sikátorba kényszerítették őket. A szájukat bekötötték, de nem kötözték meg őket, s ahányszor a kötés után nyúltak, rúgás, vagy ütés akadályozta meg annak levételét. Meztelenre vetkőztették a fiút és egy négyőjük által határolt területen azon versengtek egymással, hogy melyikük tudja bekötött szemmel hamarabb megvágni. A győztes tehet elsőként erőszakot a lányon, a vesztes azaz aki megöli a fiút marad hátra a sorban, s neki kell az utolsó tanútól is megszabadulni. A lányomnak végig kellett néznie férje lassú, megalázó halálát, mielőtt rá került a sor. – Úgy tűnt, ezúttal nem lesz úrrá indulatain a veterán. Poharat fogó kezén elfehéredtek az újvégek a szorítástól. Az utolsó mondatnál megremegett a keze, a gyűlölet utolsó hullámait is a pohárnak adta, mire az reccsenve darabokra hullott. A kiskatona elborzadva meredt a szétszóródott fadarabokra, majd feldúlt felettesére. Az őrmester továbbra is arra a pontra bámult, ahol az előbb még a kiürült kupa feneke sötétlett. Eltűnt a gyűlölet s a fájdalom könnycseppjeinek adták át helyüket a világosbarna szemekben. Az újonc türelmesen várt, míg a tiszt vonásai ismét megkeményedtek, és a bosszú éltető lángjai felperzselték a kicsordulni készülő könnyeket.
- Szóval látta valaki az esetet. – jelentette ki határozottan az ifjú.
- Igen. Uwel kegyes volt hozzám, s megadta a lehetőséget, hogy érdemes legyen tovább élnem.
- A nevüket is tudod?
- Beletelt két hónapba, de már a kilétük sem titok előttem. Meg fognak bűnhődni minden csepp vérért. Százszor kívánják majd a halált, mire ezredszerre a kárhozatot is megváltásként fogadják.
A túláradó haragtól hangja megbicsaklott, és nagyot nyelt. Szemeit ismét lesütötte, s az asztal erezetét tanulmányozva ismét gondolataiba merült. A fiú az ősz férfit vizsgálta: rövidre nyírt haj, simára borotvált vaskos áll. Hatvan esztendő nem múlt el nyomtalanul, a ráncoktól barázdált arcon elszántság tükröződött. Széles vállán megviselt egyenruha hirdette viselője rangját. A vállapon három ezüst nyíl. Ám a kiskatona most már a felszín alatt lapuló sebzett lelket vette szemügyre. Lassan kezdett mindent megérteni. A hallottakat újra felidézve, a tettek és tapasztalatok tükrében összeállt a kép. És amit látott, mélységes szomorúsággal töltötte el. Egy makacs öregembert látott, akinek elvakult bosszúvágya adja további élete értelmét. Szélmalomharcot vív az alvilággal. Valahol belül ő is tudja, hogy nem győzhet, de mi veszteni valója van? Két hónapja elszakadt az utolsó szál is ami ehhez a világhoz fűzte. A halál módja pedig olyan tüzet szított, amelyet csak az elmúlás fagyos lehelete fojthat el végleg. Sajnálta az őrmestert, amiért az istenek ilyen kegyetlen véget szántak neki. Akaratlanul is az élet igazságosságain kezdett el töprengeni, amikor a tiszt rekedtes hangjára riadt.
- Itt az idő Hudo fiam, indulnunk kell. – szólalt meg ismét a megszokott színtelen hangon az őrmester. – Az őrjárat során a főúri negyedben öt őrtornyot érintünk, majd a kikötőben a hajókat és a csónakházat ellenőrizzük. Végül a raktárakat járjuk körbe. Végig a bal oldalamon gyere, mert jobb kezes vagyok, te meg bal, ezért osztottak mellém. Többek közt. Tartsd nyitva a szemed, ne bámészkodj, mindegy milyen szép, vagy érdekes, amit látsz! Ha valami gyanús, nekem szólj, semmi egyéni akció, mert mindketten rajta veszhetünk! Ha én hívom fel valamire a figyelmedet, maradj nyugodt, ne kapkodd arra a fejed, ne lassíts! Tudomásul veszed, és egy alkalmas pillanatban megfigyeled, ha olyan természetű a dolog! A lényeg, hogy mindig azt tedd, amit mondok, a többit idővel megtanulod! Újra mondom. – Ismerem a csikóvért. – Eszedbe ne jusson hősködni, az az idő elmúlt. A vakmerők jutalma itt többnyire egy rozoga fakoporsó, és a hozzá tartozó könnyáztatta virágai. Van kérdésed?
A fiú megrázta fejét. Összefogott hosszú, szőke haja vállát verdeste. Alig 18 nyarat látott, de a férfiasodó vonások már sejtették, hogy a későbbiekben nem kell félnie a gyengébbik nem közönyétől. A hivatása révén is sikeres jövőnek nézhet elébe – ha az istenek úgy akarják. Kiképzése során ígéretes tehetségnek tartották. Erről vívótársa szolgálhat a legközelebbi tapasztalatokkal, akinek testét kék-zöld foltok éktelenítették egy-egy fakardos vívóleckét követően. „Katonának született. Zseniális kardforgató, pedig még milyen fiatal” – mondták a kiképzői.
Kifelé menet a veterán még odaszólt a pultot támasztó barátjának.
- A poharat és az italt írd a többihez! Jó pihenést! – búcsúzott el.
- Legyetek óvatosak! – köszönt el a kocsmáros is.
- Úgy lesz. – biccentett a fiú, és az utcára lépve becsukta maga után az ajtót.
Kint az éjféli sötétség terpeszkedett a városon. A meleg évszaknak megfelelő langyos éjszaka síri csendbe burkolódzott. Nem neszeztek kóbor állatok, s a mulatók sem zavarták meg az est nyugalmát, mert nem voltak. Magas kőfalak őrizte birtokok, s ezeket elválasztó széles utcák alkották a teljes negyedet. Kivételt csak az az öt őrtorony, s az a pár raktár jelentett, ahol az utak karbantartására, valamint világítására szolgáló eszközöket tartották.
Az őrmester bevárta társát, majd megindultak az első őrtorony irányába. Baloldalra húzódtak, és az utat szegélyező lámpások fényében haladtak előre. Az első kereszteződéshez közeledve a baka lassított és odasúgta tanítványának.
- A saroknál vigyázz, távol legyél a faltól pár lépésre, s amint kilépsz a kerítés takarásából, a markolatot fogó kezed bármelyik pillanatban képes legyen a harcra. Sőt, ha különösen veszélyes környéken járőrözöl, vagy támadást sejtesz, el se tedd a fegyvert.
A fiú bólintott, és az indulásuk óta fogott markolaton erősödött szorítása. Beléptek a kereszteződésbe. Mindkettőjük tekintete balra villant, és a fal tövét, majd a messzire nyúló utat pásztázta. A veterán utána balra kapta a fejét, hogy a másik irány biztonságáról is meggyőződjön. Ez nem maradt észrevétlen Hudo számára sem, aki újra tanult.
Öt kereszteződést hagytak maguk mögött, mire az első őrtoronyhoz értek. A kiskatona kezdett megnyugodni, és természetesnek vette, hogy minden pillanatban életjelek után kutat. A síri csend szülte állandó veszélyérzet segítette e folyamatos koncentrálásban. Négy tíz láb magas faoszlopon helyezkedett el az őrház. Nem vezetett rá semmilyen lépcső. A kötéllétra a posztolók mellett pihent. A toronyba nem lehetett belátni a fél láb széles résen, mely teljes kerületében fogta körbe a fa építményt, másfél láb magasságban. Ezen keresztül viszont remek kilátás nyílt a környező utcákra és birtokokra. E tornyok, melyek egyébként csak éjszaka figyelték a környéket, mind valamelyik birtok sarkához épültek, ezzel nem akadályozva a nappali forgalmat. Veszély esetén az adott birtokost figyelmeztették, akinek meg voltak az eszközei az információ továbbítására, vagy a veszély azonnali elhárítására.
Az idős katona lámpa fényétől jól megvilágítva az őrhelyre emelte tekintetét. Egy percnyi várakozás után egy fémgolyóhoz rögzített papírtekercs hullott a földre. Odament, fölvette a papirost, és a fiúhoz lépett. Az elvette a papirost, majd széthúzta. A városőrség pecsétje és egy aláírás felett a következőt olvasta: A hármas körzetben semmi gyanúsat nem tapasztaltunk. Visszavette a baka az iratot, egy futó pillantást vetett rá, hogy most is a megszokott szöveget tartalmazza-e, majd az övébe tűzte. Intett a torony felé, majd beosztottjának, és továbbindult. A körút, amelyen haladtak keresztezte valamennyi középpontból kiinduló sugárutat, így az egyik legfontosabb útvonalak egyikének számított az őrjáratok alkalmával. A város terjeszkedésével még két körút épült, ezeket és tornyaikat a nagyobb kerülete miatt a már korábban elindult társak járják végig. A központ tulajdonképpen egy hatalmas parkot jelentett, ahonnan a sugárutak indultak minden irányba.
A portya során többször pillantottak meg járőröző katonákat a keresztező utcákon. Őket mindig bevárták, pár szót váltottak, meggyőződtek, hogy valóban városőrt takar e a kék egyenruha. Elhagyták az utolsó őrhelyet is, és a parkon átvágva a kikötő felé fordultak. A bokrokkal, virágágyásokkal tarkított, majd ötezer láb átmérőjű erdőséget főleg a szomszédos negyedek lakói látogatták előszeretettel, ha idejük engedte. Háborítatlan békére leltek itt, egy biztonságot nyújtó szigetre, a megélhetés mindennapos háborújában. Mégis egyre kevesebben engedhették meg maguknak ezt a luxust, hiszen minden pihenéssel, ábrándozással elvesztegetett perccel a megélhetésüket kockáztatták. Annak idején a szerelmes párok is gyakran látogatták e csodás parkot, ahol romantikára és együttlétre találhattak, a fák, bokrok ölelésében. Sok száz szív talált egymásra, és megannyi ajak rebegte suttogva a sírig tartó szerelem ígéretét a természet lágy ölén. De most nincs idő a szerelemre. A vággyal a félelem kel birokra, mint záporozó esővel a sivatagi homok. Elnyeli az éltető vizet, akár a szerelmet magvában megfojtó rettegés. Elveszik az emberi lét szépsége, és a túlélés marad az egyetlen cél. Vannak, akiknek e szépség egészen mást jelent. A gyönyört a hatalomban látják. Élvezik minden percét, mikor erejüket fitogtathatják, mert így elhitetik magukkal, különbek az átlagnál, azoknál, akiknek léte a magasabb rendűt szolgálja. Önnön primitívségük és érzelmi sivárságuk nem tud ellenállni a hatalom mézédes ízének. Eszközeik e korcs eszmét igazolják, miszerint a gyengébb kevesebb is, és a szolgasorsnál többre nem hivatott. E hit idővel meggyőződéssé szilárdul. Olyan emberekké válnak, akik fegyverek az igazán hatalommal bírók kezében. A bölcsek azonban tudják, a hatalom relatív…
A két városőr csendesen haladt a keskeny sétányon, mely kanyarogva nyúlt el a fölé boruló fák alatt. A parkot a tisztások kivételével mindig árnyékba borító széles lombkoronák este tökéletes sötétségbe vonták az alattuk lévőket, azonban az útszéli lámpások fénye a távoli sűrűbe kergette az éj színeit. Az ilyenkor aktív állatok neszei feszült összpontosításra késztették az őrjáratozókat. Többször keresztezte útjukat másik sétány, de ők egy alkalommal sem tértek le a tengerpart felé vezető útról. A park közepét jelző csodaszép márványszökőkutat már elhagyták, amikor a tiszt tanítványához fordult, és halkan suttogta.
- Nem említettem, de mindjárt ahhoz a raktárhoz érünk, ami…
A mondat azonban örökre befejezetlen maradt. A megfelelő pillanat elérkeztével megelevenedett az erdő. Három pendüléssel útnak indultak a gyilkos acélhegyek. Az első a veterán combcsontjában állt meg, a második ugyancsak a jobb lábát érte, és a vádlin fúródott át, az utolsó célját tévesztve a kemény földbe vágódott. Az őrmester fájdalmasan felnyögött, de csak egy pillanatra vesztette el egyensúlyát. Bal lábára helyezte testsúlyát, míg a sérült végtagot – dacolva a belenyilalló fájdalommal – megingásai korrigálására használta. A rövidkard markolata ekkor már kezében pihent, már régen nem lepődött meg azon, hogy utólag nem is emlékszik, mikor rántott fegyvert. Természetesebb volt a levegővételnél, és gyorsabb is. Jobbra pillantott, és a rejteküket elhagyó támadókat méregette. Öt sötét ruhába öltözött férfi közelített felé határozott léptekkel. Kezükben acél villant, szemükben a gyilokvágy vetett lobot. Az őrmester társa hátát kereste vállával, és döbbenten vette észre, hogy az még mindig leengedett kezekkel áll mellette és a balról elősorjázó öt ellenfelét bámulja. Azonnal visszakapta tekintetét az őt fenyegetőkre, de bal kezét csípője mögé csúsztatta, és megbökdöste a kiskatona derekát. Megnyugodva érezte, a hátának feszülő, izgalomtól remegő felsőtestet. Kezét azonban továbbra is csípője mögött tartotta, afféle vívóállás pózát felvéve és az első halálos csapásra készült. Úgy nyolc láb választhatta el a támadókat tőle, mikor a bal tenyér rejtette tőr süvítve útjára indult. A fegyver markolatig hatolt a bandita gyomrába, akinek kezéből kifordult a kard, kíntól görcsbe rándult izmai többé nem engedelmeskedtek gazdájának. Ujjai a vérző sebre tapadtak, a haldoklás hosszúnak és fájdalmasnak ígérkezett. A martalócok megrökönyödve figyelték összerogyó társuk csodálkozó tekintetét, majd a további meglepetéseket megelőzendő a mosolygó őrmesterre vetették magukat. Másik oldalt Hudo továbbra is meggyőzően alakította a félelemtől bénult bárányka szerepét. Nagyokat nyelt, és remegő ajkát idegesen harapdálta. Markolatot szorongató keze a fává merevedett végtag látszatát sugallta. A közeledő ellenfelek a megfélemlített kölyökképű városőr láttán félelmetesnek tűnő, de annál elővigyázatlanabb, felesleges mozdulatokat végeztek pengéikkel. Az arcukat kezdetben uraló feszültég alábbhagyott, és fölényes mosoly terült szét ábrázatukon. A fiú az utolsó pillanatig kivárt. Mögötte már megkezdődött a küzdelem, ő azonban még mindig maga volt a megkövült tehetetlenség. Akkor elérkezett, amire várt. Két kard éppen a tiszteletkörét tette, a másik kettő messze volt, az ötödik volt a kockázat. Villámsebesen siklott elő hüvelyéből a rövidkard. A mozdulat végén előre lépett, és fölfelé vágott. Az ádámcsutka alatti mély vágásból spriccelve tört elő a vér. Az óvatlan második védekezőn rántotta maga elé kardját, mely előbb még íves mozdulatokkal a levegőt kaszálta. A fiú pengéje azonban a hárításra emelt acél mellett lefelé cikázott, és az ágyékába szúrt. A báránynak hitt farkas visszalépett, ezzel elkerülve a gyilkos erejű csapást, mely feje helyett így csupán néhány szőke hajtincsétől szabadította meg. A biztos halálnak szánt csapás lendülete kibillentette egyensúlyából a banditát, amitől az előrebukott, és egy taglóra váró marha kiszolgáltatottságával rogyott a földre. A városőr nem tétovázott, kihasználta a kínálkozó alkalmat, és a védtelen tarkóra sújtott. A csapás ereje kevés volt a fej leválasztásához, a halál, azonban így is azonnali volt. A test a porba zuhant, és nem mozdult többet. A kezdeti döbbenetüket leküzdve a két megmaradt támadó óbégatva, vérző társukat félre lökve óvatosan közelített. A fiú a lélegzetvételnyi szünetet arra használta fel, hogy a mögötte zajló harcra vessen egy pillantást. Az öreg baka továbbra is négy ellenféllel küzdött. Akárcsak támadói, ő is több sebből vérzett, mozgása azonban egyre nehézkesebbé vált, a sérült láb végzetes hátránynak bizonyult. Hudo visszafordult, és már nem látta, amint az őrmesternek újra az egy időben lecsapó pengék közül kellett választania, mert mindkettőt nem védheti. Az acél az oldalába mart, mire fájdalmasan felnyögött, és minden ravaszságát és erejét összeszedve támadott. Azonban nem riposztolt, ahogy arra a balról támadó gyilkos számított, hanem oda sem nézve – szemével a negyedik embert figyelte – a bordák közé döfött. A vállára irányuló csapás félúton megakadt, a martalóc pedig a tüdőbe áramló vértől hörögve nyúlt el a földön. Még sikerült kiszabadítani kardját az összecsukló testből, ám az olyan sokszor életét mentő megszokás ezúttal a vesztét okozta. Az utolsó mozdulathoz nyílvesszőtől átjárt jobb lába szolgált támaszul, mely a fegyver kirántásának pillanatában megbicsaklott, az őrmester elvesztette egyensúlyát, és a szúrásra lendülő kardba zuhant. Ismerte az érzést, amint a hideg fém idegenül a testbe hatol, de tudta, ezúttal nem lesz visszaút. Ereje elhagyta, nem is küzdött az elkerülhetetlen ellen, csupán időt szeretett volna nyerni, mielőtt Darton országába kerül. Még volt dolga ezen a világon, mint utolsó szalmaszálba, úgy kapaszkodott a reménybe, hogy talán neki sikerül. Igen a fiúnak, aki most öt mindenre elszánt gyilkossal nézett szembe. Oda a meglepetés előnye, a fedezetlen hát pedig biztos kudarcot sejtetett. Egyenként talán lett volna esélye még ilyen fiatal kora ellenére is, de öt harcedzett zsiványt nem győzhetett le.
Amint a fiatal városőr mögött elült a csatazaj, ő már tudta, hogy vége. Bízott benne, hogy felettese kitart, míg ő végez támadóival, ám a megmaradt kettő óvatos harcmodorra váltott, kivárva, míg társaik is csatlakoznak hozzájuk. Hudo többször is kockáztatott, hogy dűlőre vigye a dolgot, de csak apróbb sebeket ejtett, s a túlerő válaszlépései is ritkán tévesztettek célt. Ezek is csak kisebb vágások voltak, ám kétszer meggondolta, mikor kockáztat újra. Mihelyst felettese elesett, oldalra ugrott, kardtávon kívülre, ezzel elkerülve a hátbatámadás lehetőségét, és időt nyert helyzete értékelésére. Hamar felmérte korlátjait, és még egy utolsó, reménykedő pillantást vetett mozdulatlanul heverő mesterére. A véráztatta egyenruhát viselő férfi azonban továbbra is tehetetlenül feküdt, arccal a földnek fordulva. A test mellett szélesedő piros tócsa pedig végképp meggyőzte helyzete reménytelenségéről.
Az őrmester gyilkosai a másik oldalt heverő két halottra és az ágyékán vérző, vergődő haramiára néztek, majd sokat mondó pillantásokat váltottak egymással, és az ifjú városőr felé indultak. A szélesedő kör nyilvánvalóvá tette szándékukat: a fiú hátába kerülni. Hudo egy ideig ösztönösen hátrált, amikor azonban látta, hogy ezzel csak ellenfelei jókedvét és esélyeit növeli, gyors ellentámadásba kezdett. Mihamarabb végezni kellett két emberrel, mielőtt a kör bezárul. Már elszánta magát a halálos ugrásra, mikor krákogást hallott maga mögül. Megpördült, és egy tetőtől-talpig zöldbe öltözött vékony középtermetű férfit pillantott meg. Meghatározhatatlan korú arcán pimasz mosoly terült szét.
- - Jó estét kívánok uram! – pillantott Hudora. – És nyulaim! – hordozta körbe tekintetét a meglepett martalócokon. – Ha nem haragszotok, rablócskák, akkor most idő híján nem ecsetelem, mekkora szégyen az alvilágra nézve, hogy ilyen fűrészporagyú, kétbalkezes idiótákra bízza egy raktár kirablásának rendkívül nehéz és felelősségteljes feladatát, akik csak ötszörös túlerőben mernek szembeszállni egy iskoláskorú városőrrel. Inkább meggyőzlek titeket arról, hogy nem érdemes az úri negyed határát átlépni, pláne, ha ilyen lócitromon nevelkedett kocsmatöltelékekről van szó, akik még egy fogpiszkálóval is kárt tesznek magukban, ha nem figyel anyuci!
A szónoklatot befejezve könnyed léptekkel a martalócok felé indult. Hudo időközben visszafordult támadói felé, várt. Az idegen mellé ért, és óvatosan könyökével hátrébb tolta. A gyilkosok még mindig zavarodottan álldogáltak, és tanácstalanul néztek egymásra. Végül egy varázsütésre lehullott róluk a bizonytalanság maszkja, és egyszerre rontottak a már vészesen közel járó zöldruhás férfira. Annak ekkorra kezében már penge villant, amely rögtön utána vértől halványult fénnyel újabb áldozat után nézett. Az első elhanyatló elől kecses ugrással tért ki, hogy a következő szúrásával újabb lelket szabadítson meg anyagi porhüvelyétől. A rohamozó harmadik úgy halt meg, hogy észre sem vette, hogy két társa már megelőzte a túlvilágra vezető úton. A mozdulatsor végén az idegen leguggolt, és az ellenkező irányba szúrt. Egy fegyver fölötte suhant el, míg a tőrkard a bandita bokájába mélyedt. Az felüvöltött, és az ekkorra már alákészített tőrbe zuhant. Az utolsó gyilkos okulva társai példájából visszafogta lendületét, és az ismeretlentől pár lábnyira megállt. Félelemmel vegyes kíváncsisággal várta, mi lesz a sorsa. Az idegen közelebb lépett, és a rapírhegy követhetetlen gyorsasággal járta táncát a halálra rémült martalóc homlokán. Pár pillanattal később vérrel futtatott mesterjel éktelenkedett a verejtékező homlokon. Az utcák félelmetes hiénája, most remegő térdekkel várta az elkerülhetetlent. Az abbitpenge ezúttal azonban mozdulatlan maradt, ehelyett a zöldruhás szólalt meg.
- - Te leszel a hírmondó! Menj vissza a nyúlüregbe, és mondd meg az alom vezetőjének, hogyha még egyszer ebbe a parkba teszik a lábukat Dee Thi uraság nagyon mérges lesz és a büntetést nem ússzátok meg 12 halottal! Ha megértettél, távozhatsz!
A bandita vadul bólogatott – Ú…úgy lesz uram, megmondom! – dadogta, és futásnak eredt.
A fiatal városőr közben már mestere mellett térdelt. Fölfordította a tehetetlen testet, és a világosbarna szemekbe bámult, amelyekben már alig pislákolt az élet lángja. Köhögésroham rázta meg, és újabb vérpatak indult útjára a szája sarkából. Életerejének utolsó morzsáit felemésztve szóra nyitotta ajkait.
- - Köszönöm kölyök… - fúlt artikulátlan hörgésbe a mondat vége. – Nem… úszhatják meg! A galléromnál van a zsebben! Te…te más vagy, neked sikerülhet, legyél nagyon ó… - de az intelem befejezetlen maradt, az öreg megkönnyebbülten engedett a halál hívószavának. A lelke, akárcsak utolsó lehelete örökre távozott a meggyötört porhüvelyből. A fiú lezárta a nemrég még bosszúvágytól, haragtól izzó szemeket, és hosszú percekig gondolataiba mélyedve a megmerevedett arcvonásokba révedt.
Tapintatos torokköszörülés hangjára riadt. Az idegen állt mellette, és a városőr vállára téve kezét együttérzőn nézett a felpillantó könnyáztatta szemeibe.
- Gyere fiú az őrmesterről gondoskodik az Úr, ne aggódj!
- Mindjárt – szólt a fiú, és a veterán gallérját felhajtva zseb után kutatott. Hamar megtalálta a rejtekhelyet, és egy kis papírfecnit húzott ki belőle. Ügyelve széthajtogatta a papirost, amelyen apró betűkkel hat nevet olvasott. Gyorsan összetekerte, és a zsebébe csúsztatta.
- Most mehetünk. – kiegyenesedett, és megmentője arcát fürkészte. – Ki vagy te, és ki a gazdád? – majd rögtön el is szégyellte magát faragatlanságáért és zavarodottan gyorsan hozzátette – Akarom mondani… a nevem Hudo Alved, és köszönöm.
A bajvívó elmosolyodott.
- A nevem Con de Valod, és testőr vagyok. Az uram Dee Thi – intett magamögé, és övé a parkkal szomszédos birtok.
Hudo hátrafordult, és meglepetten fedezte fel, az úton álldogáló szintén tetőtől talpig zöldbe öltözött karcsú elfet. Hallott már az erdei népről, de látni még egyet sem látott. Megilletődve fogadta az elf biccentését, amit egy határozott tisztelgéssel – nem tudta mi illik – viszonzott.
- Ne nekem köszönd – folytatta félbehagyott mondandóját a shadoni – hanem Dee Thi úrnak, akinek e park sokat jelent, és mint minden este ma is kilátogatott, hogy gyönyörködjön az éjszakai erdőben. Az ő kifinomult hallásának köszönheted életed. Sajnálom, hogy az őrmestert nem sikerült megmentenem, de a három orvlövész kiiktatása túl sok időbe telt. – Várt egy ideig, és mivel a fiú nem válaszolt, ismét megszólalt. – Menjünk fiú, elkísérlek az örsig.
Hudo még hátrapillantott, és apró főhajtással köszönt el a hosszúéletűtől, ajkaival köszönet hangjait formálta. Az elf mozdulatlanul nézett a távozók után, ő már sejtette, hogy ez a tucatnyi halott gazember csak első áldozatai a hamarosan kirobbanó háborúnak.