Ma a Merkúr napja van
Nincs jó, nincs rossz, Te vagy ki e kétséget teremted.

Miért nem teszünk magunkért?

Elgondolkodtál már azon, hogy amikor az ember ismeri a módot a teljesebb élet megélésére, miért nem teszi? Nem túlzok ha azt mondom, hogy szinte minden ember tudatában van olyan ismereteknek, amiket, ha gyakorlatba ültetne át, harmónikusabb élete lenne. Lehet, hogy egészségesebb, vagy bölcsebb irányba fordulna, de az is megeshet, szellemi magasságokat tapasztalna meg.
Egyszerű példa, amit midenki tud, hogy amíg egészség van minden van. Ehhez képest csak a rendszeres mozgás, vagy a tudatosabb étkezés fatális egyszerűségét sem építik be az életükbe. Miért?
Spiritualitással foglalkozók pontosan tudják, milyen gyakorlatokkal lehet isteni énünket felszínre hozni. Mégsem élnek a lehetőséggel. Miért? Miért olyan nehéz szokásunká tenni, ami nem szórakoztat? Miért annyira megeröltető mindennapi gyakorlásokat foganasítani az életünkbe?

Leegyszerűsítve, olyan ez, mintha egy gödör mélyén ülnénk, körülöttünk lécekkel kalapáccsal, szöggel, és azon sopánkodnánk, milyen hideg és sötét van ide lent. Pontosan tudjuk, hogy miként lehet létrát építeni, de mégicsak ülünk és várunk. Ponotsabban nem várunk, hanem elfoglaljuk magunkat minden mással (gödör ásása stb.) de nem indulunk a fény felé. Miért???

Hozzászólások

Kedves Attila! Ezen a kérdésen már én is rengeteget gondolkodtam, saját magam miatt, mert egy időben jellemző volt rám egy igen önpusztító életmód (szerettem szinte mindent, ami jó). De még ezen időszak alatt is minden egyes másodpercben, mikor például lementem a kocsmába azzal a céllal, hogy jól berúgjak, ott motoszkált valami a fejemben, az egész lényemben, hogy ez nem feltétlenül jó ötlet, lehetne "hasznosabban" is eltölteni ezt az időt. Szerintem ez a motoszkálás, ez a hang mindenkiben ott van, ki jobban átengedi a fülén, ki kevésbé. Én az első kategóriába tartoztam annak ellenére, hogy teljesen tudatában voltam annak, hogy ez nem a nekem való út. De mégis a nekem való út volt. Én úgy gondolom, hogy néha le kell térni a neünk szánt ösvényről, egy másik szintén nekünk szánt kerülőútra ahhoz, hogy utána biztosabban lépdeljünk a valóban nekünk szánt úton. A tudás, beleértve a spirituális tudást, mélyebb tapasztalatok szerintem nagy felelősséggel járnak, tudni kell bölcsen használni, és ezzel együtt tudni kell néha csendben is maradni annak ellenére, hogy ordít belőlünk a megoldás egy látszólagos problémára. Ennek a bölcsességnek a "kifejlődéséhez" kell néha letérni arról a bizonyos ösvényről, és ezt tökéletesen tükrözi az a példa is, hogy a mester többet hibázott, mint a tanítvány próbálkozott. Visszatérve az eredeti kérdéshez szerintem valamilyen szinten midnen ember visszaigazolás függő. Értem ezt úgy, hogy hiába vagyunk valaminek tudatában, hogy így vagy úgy jobbá tehetjük az életünket, sokszor ezzel kapcsolatban csak magunkramaradunk. Nincs senki aki fogja a kezünket, és mondogassa, hogy építsd már azt a létrát, és kijutsz a gödörből. Ezt egyedül az isteni én suttogja a fülünkbe, de ez egy olyan világban, ahol látszólag minden dolog kívülről érkezik olykor kevésnek bizonyul. Ez szerintem szorosan összefügg a neveltetéssel, hiszen minden mérvadó dolgot, minden teljesítendő feladatot mások által felállított normák határoznak meg. Elaltatják az emberben a képességet, hogy merjen a saját belső hangjára hallgatni. Én ebben látom a választ a kérdésedre.

Köszönöm a hozzászólásod! Igazad van, sok ember tudja, hogy a dohányzás ár, mégis teszi. Én azonban azokról a szellemi utat követni vágyó emberekről beszélek, akik pontosan tudják, mi a lényeg és a cél, mégsem tesznek érte. Én sem vagy sokkal más, ezért is tettem fel a kérdést. Az önfegyelmezés az egyik legnehezebb, ami embertől kívánni lehet. A magyarázat szerintem abban van, hogy amíg nem dörömböl a farkascsorda a az ajtón, addig nem akarjuk megjavítani az ajtót. Fényes példa, hogy a halál közelében mindenfajta életmódváltásra hajlandóak sokan. Amikor múlik a veszély, már megy minden a régiben... Talán csak a egyszerű lustaság, kényelem?

Kedves Attila! Na igen, a lustaság, és az ebből fakadó kényelem az egyik legjellemzőbb probléma a fejlődni akarásban, és a spirituális úton való járásnak. Itt ismét meg kell említenem a tömegmanipulciót, ugyanis a kollektív agymosásba beletartozik az ember elkényelmesítése annak ellenére, hogy olyan világot élünk ahol szinte mindenért meg kell küzdeni. Ez egy roppant érdekes dolog. Az ember megszenved (főleg Magyarországon) minden egyes petákért, ezáltal tisztában van azzal, hogy igen is a cselekvés hajtja előre a világot, mégis óriási igénye van a kényelemre is. Gondolok itt arra, hogy az átlag ember távirányító nélkül szinte létezni sem tud, holott dolgozik heti 40-50 órát, vagy még többet. Ebből is látszik, hogy gyerekkorunktól kezdve mossák az agyunkat, és valójában arra nevelnek minket amire akarnak. De! Itt még nem ér véget a történet, hiszen sokan rájönnek arra, hogy ez így nem helyes, és mindenáron tenni akarnak magukért. Magukat megerőszakolva vetik bele magukat olyan dolgokba, amik nem feltétlenül nekik vannak kitalálva csak azért, mert hirtelen ráébredtek arra, hogy a nagy stagnálás és elkényelmesedés nem visz semerre. Láttam már olyat, aki régen kövér volt, és mostanára leadott vagy 30 kilót mégsem látom boldognak, elégedettnek. Valami hiányzik. El lehet vonatkoztatni a kövérség dologtól egészen a spiritualitásig is. Van olyan ismerősöm is aki régen abszolút nem volt spirituális beállítottságú, mára pedig az lett. Mestere van, gyakorlatozik is, a mestere szerint nagyon szépen fejlődik. De ahogy én látom ott sincs minden rendben, valami itt is hiányzik. Most már hagyom a példálózást és rátérek arra, amire valójában gondolok :)! A változáshoz, a tartós és igazi változáshoz elengedhetetlen az úgymond változásunk előtti állapotunk tudatos elfogadása. Nem látok hosszútávon sok esélyt arra, hogy egy adott állapotból vagy élethelyzetből belemeneküljünk egy szerintünk jobb és hasznosabb dologba. pl. régen ittam, dohányoztam, haszontalan voltam ezért most fogom magam és spirituálisan megvilágosodok. Lehet ezt is csinálni, de szerintem ilyenkor ott marad egy lezáratlan akta. A megoldás szerintem az lehet, hogymindig minden pillanatban fogadjuk el magunkat olyannak amilyenek vagyunk, fogadjuk el magát a változás szükségességét és mindent ami az adott pillanatban bennünk zajlik. A szándék a változásra már fél siker, de szerintem ha magunk mögött hagyjuk régi énünket, az életünk végéig ott marad bennünk. Soha ne féljünk szembenézni magunkkal. Na, ezután jöhetnek a nagy változások :)!

Köszönöm szépen a magvas gondolatokat István. Nagy igazság, amit mondasz, hogy a változáshoz, előbb az aktuális állapotot kell elfogadni, ez tényleg nagyon fontos. Ettől még tényleg nagy kényelmes az Ember, legyen ennek hátterében bármilyen tömegmanipuláció, egy ébredezőt ezzel már nem lehet vezetni, csupán önmaga, az ego tunyaságával kell szembenéznie, ami mögött legtöbbször az ego félelme van a változástól. Szeretettel: Attila

Kedves Attila! A kérédést olvasva az első gondolatom pontosan az volt, amit a második válaszod végén irtál: az ego tunyasága, félelme a változástól. Én azt vettem - veszem észre magamon, hogy nem csak a fizikai cselekvésben érezteti visszafogó hatását, hanem az önmunkában, a belső változásban... ami persze kihat a fizikai világomra is. Volt időszak 15-20 évvel ezelőtt, amikor nem voltam tudatában az események, dolgok miértjeinek, és sokkal nagyobb lendülettel, hittel tettem a dolgaimat nap mint nap. Voltak sikerélményeim, de kudarcaim is, amelyeken viszonylag hamar átlendültem, és mentem tovább. Az utóbbi években, amióta tudom, hogy az életeseményeim, körülményeim belső gondolataim és hitrendszerem kivetülése, és "hatalmamban" áll(na) ezeken változtatni, sokminden sokkal nehezebb...Gyakran azon kapom magam, hogy nem tudok úgy lelkesedni, nem tudok olyan gyakran és szivből nevetni, viccelődni - pedig azelőtt simán ment. Ismerek embereket, akik nem hogy nem foglalkoznak a spiritualitással, hanem el is utasitják azt, mégis vidáman, felszabadultan élik az életüket, semmiből nem csinálnak gondot, könnyen veszik az akadályokat - legalábbis kifele ez látszik. Mivel magyarázható ez? Elképzelhető, hogy az évek elteltével akkorára nőtt a félelmeinkkel, negaiv tapasztalatainkkal teli batyunk, hogy az már inkább lefele húz, minthogy a tudatosodás utján inkább szárnyalnánk? Tényleg ekkora úr lenne az ego, hogy ennyire ragaszkodik a félelmekhez, a biztonságos rosszhoz?

Kedves Topaz, Érdekes, amit mondasz, én még nem tapasztaltam ilyet. Amit elmeséltél, e tüneteket én jóval inkább a céltalanság számlájára írnám. Abban van valami, hogyha valaki nagyon átmegy spiribe, akkor hajlamos elengedni anyaghoz való kötődése jó részét, ami a gyakorlatban úgy jelenhet meg, hogy a szellemiket még nem tudja gyakorlatba ültetni, az anyagot meg már nem vágyja. Ez is céltalansághoz vezet. Arany középút!

Van igazság abban, amit irtál. Köszönöm szépen. Gyakran van az, hogy aminek korábban értelmét láttam, és éltetett, cselekvésre késztetett, ma már nem érdekes, nem tud lelkesiteni. És egyre kevesebb dolgot találok, ami értelmet, célt ad az életemnek. Pedig azt mondják, hogy egy nyilas cél nélkül olyan, mint a hal viz nélkül...Kb. igy élem ezt most meg.

Cél nélkül a lét veszíti értelmét. Ami anyagból származik legalábbis mindenképpen.

Új hozzászólás