Ma a Nap napja van
Nincs jó, nincs rossz, Te vagy ki e kétséget teremted.

A közösség ereje

 

Már sokat beszéltem arról, hogy a vízöntő korát éljük, és annak egyik legmarkánsabb megnyilvánulási formájáról, a közösségről szeretnék ejteni pár szót.

Egyáltalán mit hívhatunk közösségnek. A lényege, hogy egy bizonyos dolog, képviselői sorakoznak fel annak a valaminek a zászlaja alá. Azért fogalmazok ilyen ködösen, mert az említett dolog annyi minden lehet, hogy nincs rá szó. Lássunk azért példákat. Ilyen nagy halmaz az elvek, mint eszmeirányzatok, politika, vallás stb.

Lényegében mind mögött egy elv húzódik meg, de ezt kevesen ismerik fel. Mondjuk gyűjtők találkoznak. Látszólag ez nem elv, hiszen a bélyeggyűjtés tárgyi cél, de mégsem ez tartja össze őket, hanem amit az jelképez, valamint a közös orientáltság.

Ha viszont maradunk a klasszikusoknál, akkor a nemzeti hovatartozás is közösségformáló alap, és minden, ami megkülönböztetést von maga után: én, mi mások vagyunk. Pár közhely: emo-s vagyok, rocker vagyok, feminista vagyok, motoros vagyok stb.

Ha két ember találkozik és kiderül, hogy mindketten egy iskolába jártak, noha 20 év különbséggel, máris oldottabb a hangulat és eluralkodik a barátiság, hiszen közösségi érzés lesz úrrá a feleken. Az együvé tartozás érzete adja a közösség motorját.

A közösség ereje elképesztő hatalom. Ha csak a hitleri vezetésre gondolunk, egy nem túl nagy nemzet egy ideológia mögé felsorakozva romba döntötte az akkori világ nagy részét.  Egységben az erő, mondják. Igen, és az egységbe kovácsoláshoz csak a megfelelő zászlót kell megtalálni, ami a célt mutatja az embereknek.

Van sok pozitív példám ennek az erőnek a demonstrálására. A szenvedélybetegséggel küzdők csoportjai, ahol a gyógyulásnak e közösség a kulcsa. Az állat-és környezetvédők egyre népesebb tábora, néha nagy hatalmú emberek önző terveit húzza keresztbe. Illetve jöjjön a kedvencem a média. Elképesztő hatalom összpontosul a kezükben, hiszen tömegeket szólíthatnak meg. A pozitív példánál maradva a ma leghallgatottabb magyar kereskedelmi rádió reggeli műsora, egy délelőtt alatt elintézte, hogy négy család fedelet kapjon a feje fölé, akinek elvitte a víz a házát. Sok millió forintot gyűjtöttek pár nap alatt hasonló céllal.

Másik nézőpont. A közösség bár egy irányba tart, hihetetlenül színes, ami adja erejének másik részét. Példa. Az említett rádióban egy téma okán felhívtak egy srácot, aki 30-on túl még szűz volt, nem adatott dolga nővel úgy. Mert ő várja az igazit és csak neki. Számára ez érték, és nem teher stb. Ugye a nagy átlag grimaszol egyet, hogy ott biztosan baj van. Na de a közösség: Tucatjával jöttek a lányok SMS-ei, hogy adják ki a fiú számát, mert milyen hihetetlen, hogy még gondolkodik így férfi, és azonnal meg akarják ismerni. Szinte bármilyen témában pár perc alatt leakasztanak egy-egy autentikus embert.

Az emberi változatosság elképzelhetetlen távlatokat nyit meg egy nagyobb közösség előtt. Ha célt kapnak, szinte nem létezik megoldhatatlan feladat. Miért?

Az egyes ember a teljesség érzete hiányában korlátozott az anyagi világban. Hiába értesz remekül a számítógéphez, ha éppen halat kell nyúznod, nem tudod, hogyan kell. Egy közösségben ilyen nem fordulhat elő. Biztosan lesz, aki imád főzni, vasalni, mosogatni, füvet nyírni, másokat meghallgatni, alkotni, tervezni stb. A sok darab pedig egységgé áll össze, ami már közelít ahhoz a teljességhez, amire mindannyian törekszünk.

Ez mind nagyon szépen hangzik, ám van egy buktató. Az emberi ego. Neki mindenképpen a közösség érdekeinek, akaratának kell(ene) alávetnie magát. Ha kilép annak keretei közül, és önös célt keres, a közösség menthetetlenül feloszlik. Úgy működik ez, mint az emberi szervezet. Mindenki tudja mi a dolga, szív, máj, sejtek milliárdjai dolgoznak egy közös célért, hogy Te élhess. A vese nem akar lép lenni, és a vörös vérsejt pedig fehér. Ám, ha egy sejt meggondolja magát, és saját útját járja, elindul a rákos daganat, és a test meghal.

Szerintetek, miért a rák az egyik leggyakoribb halálok ma? A közösségért hozott áldozatok hiánya, és az ego előtérbe helyezése, a „senkitől ne függjek" gondolkodás egyenes út a megbetegedéshez. A közösségek korában, ha nem vállaljuk fel önként a közösség állította korlátokat, mi magunk leszünk (vagyunk) a rákos sejt, a Föld testén, és megöljük magát a szervezetet (Föld), aminek az életünket köszönhetjük, ezzel magunkat is elpusztítva.

Az egyes emberen múlik, hogy visszaállítsuk a szervezet EGÉSZségét. Ha a köz, ami belőled és belőlem áll, kiveti magából az önös célokat hajszolókat, megállítható a folyamat. Nem mondhatod, hogy te csak egy vagy a milliárdból, ezért nincs jelentősége, mit teszel. Te vagy a közösség maga, és ha te nem teszed a dolgod, ki fogja? A pozitív példa ugyan olyan ragadós, mint a rossz. Ha mégis elbukna a test, Te „megcselekedted, amit megkövetelt...

Hozzászólások

A cikk végén felmerült bennem egy a közelmúltba történt eset, és szeretném, ha összevetnénk azzal, amit Te írtál. Lehet, hogy én gondolkodom rosszul. Egy nagyon kedves ismerősöm, akitől tibeti gyógymódot tanultam, a mesterem, tavaly rákban halt meg. Sokáig (évekig) küzdött a betegség ellen, végül elfáradt és elbukott. Mialatt küzdött sokan segíteni akartak neki, ő is mint mester, minden figyelmét arra fordította, hogy meglelje a lelki eredetű, pusztító kór gyökereit. Az első változtatás, amit életében eszközölt, hogy sokkal több időt fordított önmagára, a lelke gyógyítására, kezelésére, és elkezdte azzal tölteni az idejét ezen felül, amit szeret csinálni, és amiben jó: másokat gyógyított. Ennek következtében sokkal jobban lett, eltűnt a szervezetéből az összes áttét, az összes daganat. Mikor ez az ideiglenes javulás bekövetkezett, részben visszatért a megszokott életéhez ( a saját magára fordított idő egy nagyobb részét a családjára szentelte): Két gyermekes boldogtalan házasságban élő édesanya volt, aki egyedül keresett a munkakerülő férjére, a fiára, és a kicsapongó életet élő lányára, valamint kötekedő, élősködő anyósára. Ezek természetesen nem árnyalt jellemzések, de sajnos a valóságot nagyban fedik. A közös a családtagokban a hálátlanság volt. Egyikőjük sem látta a komplex helyzetet, hogy egy valaki áldozza fel magát a közösségért, egyvalaki tartja össze a közösséget, ő a kapocs. Tulajdonképpen a cikkben hozott hasonlatba átültetve: a közösség négy tagja önös célokat hajszolt, és egy munkálkodott az EGÉSZség fenntartásán, pont a társadalom elvárásai szerint - próbálta összetartani a családját. A történethez hozzátartoznak a manapság mindennapos gondok: magas rezsiköltség, kicsapongó élet kívánta felesleges kiadások, jelzálog a házon stb. És természetesen a rosszul működő házasság eredményeképp két évtizeddel ezelőtt - mikor második gyermekük pár hónapos volt - a szóban forgó női ismerősöm megtalálta a szerelmet. Azonban azt a döntést hozta, hogy a gyermekei miatt kitart a rossz házassága, a lusta, lehúzó, alattomos férje mellett. A közösség érdekében. 20 évnyi elfojtás után végül a szervezet nem bírta tovább, és megbetegedett. Szentül hiszem, hogy ha hallgat a szívére, és végre a közösség érdekeit kissé - vagy egészen - háttérbe szorítja, és a maga boldogságát előtérbe helyezi, elválik a férjétől, a fiatal-felnőtt gyermekeit továbbra is segítve új életet kezd, új szerelmet keres, és kiszakad abból a mókuskerékből, ami már túl régóta szipolyozza ki, még ma is élne. Szóval a kérdésem az, hogy én látom rosszul, vagy ez esetben a közösség kilökte magából az egyetlen ép sejtet? Ha ez az igen kedves ismerősöm elég bátor, hogy az egojára hallgasson, akkor az megmentette volna, nem? Emiatt kétségek támadtak bennem, hogy az egonk valóban egy kizárólag negatív dolog-e, ami a kárunkra van. Vagy talán az igazság így nem teljes? Persze, a halál nem a vég, a betegség lehetett a karmája része is. Belőlem viszont az élet szeretete beszél, ami azt mondja, hogy még lett volna mit megtapasztalnia (örömöt, tudást, hálát), és idejekorán ért véget ez az élete. Nem én irányítom a reinkarnáció rendjét, nem mondhatom meg, kinek mennyi ideje és feladata van még. De így érzem...

Szia Hangyóca, Igaz, hogy a család a lekisebb közösség, de mégsem sorolnám az írásommal kapcsolatos mondanivalóm ebbe a témakörbe. Egy családban sokkal mélyebbek a kötések érzelmi, és sors szintjén egyaránt. A leírt történetet köszönöm, igen tanulságos, és engem is nagyon elgondolkodtatott. Az említett hölgy bizonnyal próbált az elvei és az elvárások között lavírozni és nem hallgatott a szívére. Az ego egyáltalán nem rossz dolog. Ő itteni létünk elmaradhatatlan része, hiszen csak általa vagyunk képesek tapasztalni. Miatta élünk meg jó és szép dolgokat, de ő okozza fájdalmunkat is. Persze mindig az ego dönt, mert azt teszi, ami szerinte jó. Az tanács azonban jöhet a szívtől, és valóban megtörténhet az is, hogy hátat fordítok a feladatnak, és a könnyebb utat választom az ego sugallatára. Honnan tudod melyik a helyes út? Mindkettő jó út, nincs helyes. Az én meglátásom, hogy szembeszállhatsz hűs módjára a túlerővel, és egyenes derékkal halsz, ha halnod kell. Ha viszont csak azért szállsz szembe az ellennel, mert kell, mert féltél a szívedre hallgatni, és cipésznek állni... MIndegy melyik utat választod, ha nem jár elfolytással, lelkiismeretfurdalással, önmarcangolással. Ha a kaptafát kardra cserélted, küzdj tisztaszívvel, mert a hazádat, családodat véded. Ha viszont lábbeliket alkotsz, azt is az emberekért tedd, hogy szebb legyen a világ, és ne gondolj a katona élettel.

Új hozzászólás