"Szimbólumiskola"
sze, 2012/01/25 - 08:10
„Mért van a gyógyszertár bejáratán kígyó? Helyébe festhetne a mai ember néhány jókedvű kismalacot, amint majdnem megpukkadnak az egészségtől. Mért van a bíráskodás széke fölött bekötött szemű istenasszony? Leszedhetné e mai ember az istennő szeméről a kendőt: hadd legyen olyan, mint egy elárusítónő, aki a közönség kedvét keresi.
Mért van az oltáron keresztre feszített holttest? Tehetne helyébe a mai ember egy zsibárust, amint portékát kínál.”
(Weöres Sándor: Fekete trilógia I.)
A tudományos – ezen belül a technikai – gondolkodás uralkodóvá válásával a szimbólumok rendje, azok mitologikus megközelítése elvesztette jelentőségét az emberi társadalmak életében. Illetve olyan „korcs-képződmények” kezdtek kialakulni, mint például: a jólmenő cégek, üzletek lógói, a számítástechnika felhasználói által jól ismert ikonok, a bonyolult – lármás – hemzsegő életünk eligazítói a piktogramok, a zakónk hajtókájára tűzött hovatartozásunkat felfedő jelvények, vagy a fogyasztásra serkentő termékgyártók és forgalmazók márkavédjegyei.
A korcsosodás szellemi-erkölcsi pusztítását fokozni látszik az a tény, hogy a modern ember ezen utóbbiaknak érzi csupán létjogosultságát; a valódi szimbólumok egyrészt a feledésbe vesznek, másrészt babonás, misztikus szokásokká degradálódtak. A világ tágulása – extroverziója – nem kedvez a belső értékeknek, elmélyülésnek, meditatív, kontemplatív tehát a mindenséget mintegy belülről megragadó életszemléletnek. Olyan fogalmakkal, mint hészükia (csend, nyugalom), kenoszisz (kiüresedés) csupán nyelvi- esetleg kultúrtörténeti emlékként találkozhatunk. Amit ma valóságnak képzelünk az a zaklatottság, nyugtalanság, hemzsegés, izgágaság szavakkal írható le. Szimbólumteremtés és -megtartás csak introverzióval képzelhető el, amely nem kizárja, hanem önnön erejével magába fogadja a világot. Ez az erő útját állja a diszharmóniának, a szétszórtságnak, az információ özönnek, a törvénytelenségnek, a felszínességnek, a szem-gyomor-agy-ösztönök jóllakatásának, hangzavarnak.
A szimbólum harmóniát, egységet sugall; kevés, de mély és érthető információt ad; semmi törvénytelen nincs benne; statikus és megalapozott; mélységeket-magasságokat nyit meg; nem akar jóllakatni, de remek ízeket tálal.
A szimbólum görög eredetű szó (szümbolon), jelentése: melléállítás, összevetés, egybeesés, ráismerési jel. Talán eredeti jelentése ilyesféle lehetett: a felismerést lehetővé tevő jel: valami kettévágott, de összeilleszthető tárgy, melynek egy-egy felét más-más személy őrizte. A szimbólum két egyenrangú elem egységben való kiteljesedésének az elvét sugallja. Mindig hordoz egy mélyebb jelentést, amely két összetartozó fél között – megegyezéssel, de sokszor elsőre racionálisan nem feltétlenül magyarázható módon – keletkezik: az egyik érzékelhető, konkrét elem a jelölő, a másik, kevésbé konkretizálható, eszmei elem a jelölt.
Egy kis etimológia kedvéért szembeállítható a szümbolon szóval a diabolosz szó, mely melynek jelentése ellenpontként is értékelhető: széttörő, szétszedő, szétdobáló. A diabolosz tehát azt az erőt képviseli a világban, ami a hasadás, a viszály, a „két-ség”, a kettétörés irányába hat, míg a szimbólum az egység felé mutat. A szimbólum így kiteljesedett értelmében metafizikai – természeten túli – igazsághoz vezet el, vagyis a hétköznapi, – fizikai, materiális – valóságon túl megélhető igazságról szól. Valószínű tehát, hogy az ember azért alkotta meg a szimbólumokat, hogy jelezze vele a tudatosan megtapasztaltat, de más módon kifejezhetetlent: az emberi tudatnak olyan állapotát és lehetőségét, amelyre nincs szó – legfeljebb kép – aminek megértése már kulcs is lehet megtapasztalásához. Míg a filozófiai ítélet a formális logikai igazságot, addig a szimbolika az ésszel felfoghatatlan igazságot tartalmazza. A szimbólumok nem önmagukért jöttek létre, hanem bizonyos, méghozzá ellentmondásos célból: hogy egyidejűleg feltárják és elrejtsék az igazságot. Ennek megfelelően a szimbólum három funkciót tölt be: a lelki lényegek jelölését, az emberek hozzájuk való felemelését, valamint az érzékfölötti világnak a létezők szintjén való reális megjelenítését.
Minden nép a hagyományában rengeteg szimbólumot őriz, az hogy mennyire tud visszaemlékezni rá, már nagyon különböző. A szimbólumok sokaságát vizsgálva természetesen mindig felleljük az egyetemes tartalmakat, melyek azonosak, illetve analógok olyan népek, nemzetek, népcsoportok esetén is, amelyek sem időben, sem térben nem lehettek kapcsolatba egymással.
A szimbólumok rendszerében alapvető fontosságot tulajdonítunk a síkban kifejeződő körnek, illetve a térbeliség megtestesítőjének, a gömbnek Ez magába foglalja a psziché teljességét, az ember és a természet kapcsolatát. Megjelenik a primitív napimádatban, a tibeti szerzetesek által rajzolt mandalákban, a buddhizmus megvilágosodásában, a görög filozófiában (Platón gömbként írja le a pszichét). De gyakran találkozhatunk a kör képi ábrázolásával a keresztény művészetben is, gondoljunk csak a katedrálisok rózsaablakaira, melyek a kozmikus ősvalónk síkba transzponált ábrázolása. Megemlíthetjük Jézus és más keresztény szentek feje körül megjelenő glóriát is. Egy kör igazi közepe egy pont. Egy pontnak azonban se kiterjedése, se fizikai helye nincs. Így a pont mind az érzékelésünk, mind a képzelőerőnk számára megfoghatatlan. Nem a mi világunkból való, mert a mi világunkban mindennek van kiterjedése és dimenziója, mert a világ: forma. A pont viszont egy másik létezési rendbe tartozik, a világon túl létezik, a szó szoros értelmében metafizikai. Egy-séget, „egész-séget”, tökéletességet szimbolizál. A vallásos és szent építmények alaprajza szinte minden kultúrában kör alakú, mandalaszerű. Ennek nagyvárosi „maradványa” a koncentrikus körök mentén elhelyezkedő sugárutak képe. A világ labirintus. Az emberi psziché is az, akárcsak a világ lényegét megjelenítő mandala is.
Új hozzászólás