A megbocsátás

Sokszor hangoztatom írásaimban az isteni erényeket. Az egyik, ha lehet mondani legistenibb a megbocsájtás. Az emberi ego számára ugyanis ez olyan, mint ördögnek a tömjénfüst. Ő ugyanis a léte ellen való törekvésnek vesz mindenfajta behatást, ami szándékában, vágyaiban, elképzeléseiben akadályozza. Márpedig, ha elvesznek tőle valamit, amibe ő energiát áldozott, az olyan, mintha belőle vennék el.  Hogy még érthetőbb legyen:
Minden, ami körülötted létezik a te energiáid teremtménye. Ha egy személy iránt érzéseket táplálsz, oda energiát fektetsz. Ha valami létrehozol, akkor is magadból adsz.
A másik, amikor az energia-forrásától fosztják meg az egot. Az is élete ellen való, hiszen abból nyeri a fennmaradásához szükséges „táplálékot”. A legnyilvánvalóbb persze maga az élELEM. Ha nincs mit enni, az ego, azaz a test meghal. Ám nem csak ételből nyerünk energiát. Működésünkhöz szükséges energia jó részét a környezetünkből vonjuk el, amire a játszmákat használjuk eszközül. Magyarán egymástól adjuk-vesszük az energiát. Na ettől is megfoszthatnak minket, ami az ego számára megint csak élete ellen való cselekedet.
Azt gondolom most már jobban érthető, miért érzünk haragot, fájdalmat, amikor elveszítünk valakit, akihez energetikailag kötődtünk, vagy elvesznek tőlünk valamit, amibe mi energiát fektettünk.
A megbocsájtás tehát nem más, mint tudomásul venni, önmagam EGY mivoltát, akinek nincs szüksége mások energiájára, hiszen az korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre a mindenségben.
Na jó, az EGY tudattól függetlenül is megélhetünk kis megbocsájtásokat ami lényegében nem más, mint a polip módjára kieresztett energiaszívó csápjaink egyikének leválasztása.
Itt jön a lényeg. Ez nem egy egyirányú folyamat. Amíg te rabolsz, tőled is visznek. Sőt maga a harag, alacsonyan tartja rezgésedet, minek következtében kevésbé vagy képes befogadni az univerzum energiáit, így még több csápot kell kiengedned, hogy fenntartsd az egod. Ha viszont nincs kitől, mitől elvenned, fogysz, megbetegedsz, végül meghalsz. Igen, a harag ilyen lassan ölő méreg, ami a környezetet is megmérgezi.
A bosszú aztán egy különleges jószág. Ő nem növeszt csápokat, hanem a belső kazánt tekeri fel, így szipolyozva saját készleteit, abban a reményben, hogy amikor bosszúja tárgya elnyeri méltó büntetését, ő visszakapja elégetett energiáit, azzal együtt, amit elvettek tőle. Aztán jön a nagy koppanás. Meglakolt a vélt vétkező, ám diadal elmarad. Futó energiapamacsoktól eltekintve nincsen kielégülés, hiszen nincs kitől visszavenni az energiát, vagy csak egy csekély hányadát. Mindemelett a bosszú a harag édestestvére, így ő is csökkenti az energia koronacsakrán keresztüli felvételét.
Na de hogyan bocsássak meg annak az embernek, aki halálra gázolta a gyermekemet, vagy aki ellopta az autómat, amire évekig gyűjtöttem? Hogyan ne érezzek haragot, amikor a legjobb barátom becsap, vagy elítélnek ártatlanul?
Erre egyszerű a válasz, de előtte kis rávezetés. Mit érzel, amikor mondjuk egy lavina temeti maga alá egyik szerettedet? Haragszol a lavinára? Van, aki ilyenkor minden áron hibást keres. Legrosszabb esetben saját magát, hogy miért engedte el például a fiát síelni. Sokan magát Istent káromolják, aki nem lehet jóságos, ha ilyet enged.
Ugye érthető, hogy teljesen mindegy, ki, vagy mi okozta veszteségünket. Ha akarunk úgyis találunk valakit, valamit, akire kivetíthetjük fájdalmunkat. A mód tényleg részletkérdés, mégis a harag és bosszúágy egy életre (vagy többre) megnyomoríthat. A lényeg a történés.
Márpedig, ha csak a történést vizsgálom, egyedül a fájdalom marad, a harag eltűnik, hiszen haragudni, csak valakire, valamire lehet.
Így aztán megbocsájtani sem kell, csak a fájdalmat elengedni. Ezzel együtt természetesen átjár a megbocsájtás érzése, ami nem más, mint saját fájdalmad elfogadása, majd elengedése. Az elfogadáshoz persze hit kell. Hit, hogy ennek kellet történnie, és nem a részeg sofőr az ördög. Ő csak egy eszköz a teremtő kezében, aki maga is áldozat. Igen, megint a hitnél tartunk, amiről meggyőződésem, hogy a lajtorja az égi kapuhoz, a saját megbékélésünk legfőbb eszköze.