Ismét egy kedves olvasóm sorai ihlettek, hogy megírjam, ami már régen megfogalmazódott bennem, és úgy látszik itt az idő, hogy megírjam. E témáról már rengeteg bölcsesség született, én mégis megpróbálkozom a saját nézőponttal, ami remélhetőleg pont ezért kicsit más lesz.
Többször előfordult már az életemben, hogy elmúlt egy esemény, vagy kilépett egy ember az életemből, és visszagondolva úgy érezem nem tettem meg mindent, és egyáltalán nem voltam akkor eléggé Jelen, hogy maradéktalanul, hiányérzet nélkül tudjak visszagondolni. Ilyenkor azon merengek, mit csináltam volna másként, hogy teljesebb legyen az szakasz az életemben azzal az emberrel, vagy abból az eseményből, hogy tudtam volna többet kihozni. Ismerős ez Neked?
Klasszikus, amikor meghal váratlanul egy számodra fontos személy, és akkor jössz rá, hogy mennyi mindent nem tudtál vele megosztani, miket mondtál volna, és tettél volna vele, érte.
Miért van az, hogy amikor benne vagyunk egy helyzetben, nem tudjuk magunkat maradéktalanul átadni, annak szépségeinek? Miért nem tudjuk tudatosan élvezni a pillanatot?
Oldalakat írhatnék a pillanat hatalmáról és csodájáról, de ezt nálam sokkal tapasztaltabb és hitelesebb emberek már megtették. Én inkább arra irányítom a reflektort fényét, hogy mi a csuda történik akkor, amikor azon ritka pillanatokba létezünk, ami jó. Természetesen most is az ego az, akire újjal lehet mutogatni. Ahogy Tolle fogalmaz, az elme az, aki nem hagyja, hogy a pillanatot élvezhessük. Az ugyanis úgy működik, hogy állandóan a problémákra fókuszál, és nem arra, ami éppen akkor jó, vagy örömet okoz. Ha szeretkezel, akkor: lesz e vagy nehogy gyermek legye; jó e neki vagy én elég jó vagyok e; a Jóska vagy a Zsóka ezt jobban csinálta stb. Nem pedig így: mennyire szépek a keblei, vagy milyen érzéki az érintése, milyen szenvedélyesen csókol, és így tovább. Ez sem fekete vagy fehér, tehát a negatív gondolatok között ott vannak a pozitív megélések, de az így megjelenő kettősség már elvág a teljesség maradéktalan megélésétől, hogy valóban fel tudj oldódni a pillanat gyönyörében. A megoldás itt sem a negatív gondolatok hessegetése, hanem az energetizálókra való koncentrálás. Ez utóbbi automatikusan kiszorít minden félelmet, aggodalmat.
Elvben ilyen egyszerű:-).
Ha ez nem sikerül, nem probléma egyáltalán. A fontos, hogy legyen a mindennapok része e gondolat futtatása a fejünkben: mi benne a szép?! Állítólag a legnyomorultabb helyzetekben is meg lehet találni a szépet. A Sorstalanság többek közt ezért érdemelt Nobel díjat, ott ezt mutatták be (többek közt).
Közelítsünk egy másik oldalról. Ha elfogadjuk azt, hogy duális világban élünk, és mindennek megvan az ellentéte, és minden jóban van rossz is, akkor ez fordítva is igaz. Nem létezhet olyan rossz, amiben nincsen jó. A kérdés egyedül az, hogy megleljük e azt a pozitívumot. Ahhoz, hogy ezt megtaláljuk egészen más oldalról kell közelítenünk, és minden korábbi értékrendet és elvárást újra kell értékelni. Egy teljesen kietlen tájban ne keressük az élet szépségeit, mert nem lesz, mert nincs. Ott a halál szépségét kell felfedezni. Igen, annak is van! Ehhez kell a séma váltás a fejünkben (lelkünkben). A szadista emberek például ezt látják; a szenvedésben a gyönyört. Persze lehet mondani, hogy ők deviánsak, és torzult lelkek, de nem ez itt a lényeg. Ők képesek látni a szenvedésben a szépet, noha a maguk korlátolt léte okán empátiát nem éreznek, ezért lesz belőle kegyetlenség a mi szemszögünkből.
A “Sorstalanságra” visszautalva, azok az emberek, akik hosszú ideig élnek kifejezetten nehéz körülmények között, így élhetik át a boldogság érzését, csak attól, hogy a Nap rájuk sütött, vagy a szél megcirógatta izzadt testüket. Vagy pusztán attól, hogy egy madarat figyelhetnek a gerendán amint tollászkodik.
Tudom milyen nehéz mindenben a jót látni, de én pesszimista révén elmondhatom, hogy ez az egyetlen út. Nincs ember, akivel csak jó dolgok történnek, kivéve azt, aki csak azt veszi észre.
Új hozzászólás