Sokat gondolkoztam azon, hogy aki blogot ír, miért teszi, és aki rátalál, miért olvassa. Én még életemben egy blogot nem olvastam el, leszámítva egy középkori asztrológiáról szólót, ami természetesen nélkülözött minden magánéleti vonatkozást.
Amiért most mégis blogírásra szántam magam, annak két oka van. Egyrészt, mert a gondolatok szavakba öntése lehetőséget ad arra, hogy újraértelmezzük magunkat, és ilyenkor olyan gondolatok törhetnek fel, amikről magunk sem gondoltuk, hogy bennünk van. A másik ok ebből következik. Miért tartanám ezeket meg magamnak, mikor könnyen lehet, hogy Neked most pont erre van szükséged. Talán éppen ez adja, azt az apró kalapácsütést, amely megrepeszti a falat, mi nem engedi, hogy tovább láss az orrodnál. Ahogy nálam is történt durván 5 évvel ezelőtt.
Tudom, nem sok idő, de pont ezért érzékelem pont olyan nagynak a változást, az akkori önmagamhoz képest. Nem lettem jobb vagy rosszabb ember, sőt azt sem állítom, hogy más, hiszen nem tudhatom milyen lettem volna egyébként. Mondjuk inkább, hogy másként kezdtem látni a Világot, megváltoztak a gondolatok, melyek a cselekedeteimet vezérelték. Miért, hogyan, és mi van most? Erről szeretnék itt beszélni, azt gondolom elég tanulságos. Szépen lassan, mert az egyik nagy tanítás az életemben éppen az volt, hogy az igazán nagy átalakulásokhoz, felismerésekhez tengernyi türelem kell és állhatatosság.
Annyi minden tudnék mesélni,nem is tudom, hol kezdjem. Talán annál a bizonyos kalapácsütésnél...
Új hozzászólás